Horváth Viki, a cikk szerzője

Olyan dologról szeretnék írni, ,amiről azt hittem rég elvesztettem, de fogalmazhatnék úgy is, hogy ami nincs vagy nem is volt, azt nem lehet elveszíteni.

No, de ezután a borongós felvezetés után inkább arról, hogy ennek ellenére miért is vetemedtem írásra. Ráadásul nem is saját, hanem a női méltóságról. Pedig nyilvánvaló, hogy az mindenkinél más. Honnan is közelítsek? Óvatosan lopakodva először is megközelítem a saját méltóságomat. Elég nehéz észrevenni. Egy homályos szobának sarkában áll sértődötten. Csak ha lassan közelítek akkor marad, máskülönben elmegy, mi több elszalad. Ezért nem lehet csak úgy rányitni az ajtót, pláne nem nagy hanggal üdvözölni, hogy ugyanmár mi újság vele meséljen egy kicsit magáról. Az ablak előtt állva jól látszik törékeny sziluettje. Karját összefonja mellén és úgy bámul kifelé nagy szemekkel, mintha távolodó kedvesét nézné. Ilyen pillanatban nem akarnám zavarni, de most muszáj mert mégiscsak ritka alkalom ez. Hisz itt van egyedül, közel hozzám, talán még szóba is áll velem. Hozzáértő emberek, akik a kommunikációnak nagy tanítói, azt mondják a beszélgetést csak elkezdeni nehéz, aztán ha már elnyerted partnered bizalmát, folyik minden a maga útján.

Hogy szólítsam? Méltóságom, hisz mégiscsak az enyém. Na nem, ezzel még várok, akkora barátok nem vagyunk. Elvégre is számtalan esetben hagyott magamra.

- Szervusz.
Rámnéz lassan, fejét is odafordítja.

- Nocsak, te itt? Mit akarsz?

- Kérni szeretnék.

- Ó ez meglep, nemrég még beszélni sem beszéltél velem, sőt észre sem vetted, hogy létezem.

- Tényleg?

- Nem emlékszel? Bezártál ebbe a szobába, ahol fény is alig van. Csak ezen az egy ablakon tudok kinézni. Ezen keresztül látok ki arra a világra, amiből kimaradok, mert Te kizársz.

- Valóban így gondolod?

- Így is érzem.

- Ez elkeserít,sajnálom.

- Miért jöttél?

- Kérni szerettem volna.

- Ja persze, tessék.

- Igazából, szóval nem is tudom. Gyere velem!

- Hova?

- Ki innen ebből a szobából! Velem kell hogy legyél nélküled nem tudom élni az életem csak vergődöm szánalmasan.

- Rájöttél?

- Igen, egy ideje tudom. No, mit mondasz?

- Nem lesz könnyű.

- Sejtem ,de szeretném végigcsinálni. Tudod, van egy feladatom. Írnom kell a női méltóságról és hát az nem megy úgy, hogy közben a sajátomról nem tudom létezik-e, és ha igen, hol van. Csak Te tudsz segíteni. Gyere velem ki a sötétből és erősödj meg!

- Igen, és akkor? Mi a garancia,hogy nem zársz ide vissza?

- Mert szükségem van Rád. Egy saját méltóságra, aki erős és velem van.

- Jó ezt hallani! Tudni, hogy fontos vagy valakinek. Köszönöm. Segítek abban, hogy Te megerősödj általam, de az írással magadnak kell boldogulnod. Azt hiszem tudod mit akarsz írni, csak nehéz megfogalmaznod.

Nos, igen, elég nehéz.

Mit is jelent nekem a saját méltóságom?

Ősélményt, amely már a kezdetek óta bennem van. Így jöttem a világra. Szeretetélményt. Gyökere a saját magam szeretete. Amikor ezt nem tudom, akkor megfeledkezem róla és lelkem egy sötét szobájába száműzöm vagy talán messzebb is, ahová nem megyek utána. Egy darabig várom, hátha visszajön, reménykedem. Idővel aztán úgy hiszem Ő hagyott el engem, sőt nem is volt soha.

Mégis mi késztetett arra, hogy most megkeressem őt, akinek létezését is kétségbe vontam? A hiánya, ami elviselhetetlenné vált. Meg kellett keresnem, mert tudtam, az életem nem lehet teljes nélküle. Ő erőforrásaim egyike. Azzal, hogy nem veszek róla tudomást, a létem teszem kockára. Évek keserű tapasztalatai ébresztettek rá arra, hogy ha elveszítjük kapcsolatunkat erőforrásainkkal, életünk merész elrugaszkodásai félelmetes halálugrásokká nőnek. Pedig nem kellene, hogy így legyen, mert ezen erők adják léted biztonságát. Amikor úgy érzed zuhansz,  elkapnak és megtartanak.

Arra bíztatlak tehát, keresd őket és ha megtalálod egytől-egyig mindegyiket, ne ereszd el! Barátkozz velük, bízz bennük, szeresd meg őket! Ők a Te építő erőid, hidd hogy szükséged van rájuk, mert nélkülük elveszik léted eszenciája!

Nekem a pszichodráma...

Az életemet mentette meg. Ez az első asszociáció, ami eszembe jutna, ha rövid időn belül kéne reagálni a mondat első felére. Erős a megfogalmazás, de így érzem. Hosszabban gondolkodva, mit is jelent nekem a dráma? Útmutatást, hitet.

Huszonnyolc éves koromban találkoztam először ezzel a módszerrel. Addigi életem hasonlatos volt egy tengerhez, aminek partjai a reménytelenség, hullámai pedig a kudarc, szorongás és csalódottság voltak. Én hajótöröttként egy megmaradt roncsba kapaszkodva hánykolódtam tehetelenül, várva  a végét kínlódásaimnak. A pszichodráma segítségével ráébredtem arra, hogy vállalhatok más szerepet is az életemben; lehetek például kapitánya egy erős, szép hajónak, ami bátran szeli a hullámokat. A tajtékok bár sokszor magasra csapnak, a kormány - úgy érzem - most már az én kezemben van.