Ezen a blogon sokat írtam már a belső gyermekről. Arról, hogy milyen kritikus és kihagyhatatlan mozzanat a kiteljesedett élethez felvenni a kapcsolatot a belső gyermekünkkel. Egy-egy jól sikerült pszichodrámában a felnőtt, mostani én és a belső gyermek közötti kapcsolatfelvétel, kézenfogás, vigasztalás, játék zajlik. Ugyanilyen fontos lehet a belső kamasz. Az így kiépített kapcsolatok egy csatornát teremtenek az én korai élete felé, kitisztítják az energia áramlását a gyermektől a kamaszon át a felnőttig.

Asimovnak van egy novellája, A halhatatlanság halála. Az emberek felfedezik, hogyan lehet az időben előre és vissza utazni és folyamatosan módosítják a múltat és a jövőt, hogy boldogabb mederbe tereljék az emberiséget. Sokat gondolkodtam ezen a novellán, mert rímel az egyik legfontosabb tapasztalatomra a pszichodrámában. Amikor valaki visszamegy a gyermekkorába és ott valami fontos korrekciót végez (például megvédi magát egy romboló agressziótól vagy ráismer arra, hogy mégis szerették őt), akkor ennek a rekonstrukciónak, helyreállításnak óriási hatása van a jelenre. Visszamegy a protagonista a múltba és ott valamit megváltoztat, amivel befolyásolja a jelent. Ez minden időutazó álma és erre mi, emberek, képesek vagyunk.

Én úgy képzelem, hogy van egy halhatatlan részünk, amiben nincsen idő, ahol az emlékeinkben mint jelenvaló dolgokban tudunk utazni, és ha megéljük, meg is tudjuk változtatni a múltat.

Az utazás nem csak visszafelé működik. Elmentem egyszer egy workshopra, ahol a résztvevők feladata az volt, hogy hozzanak egy zenét, amelynek halálukkor kellene szólnia. Mindenkit nagyon megmozgatott ez az időutazás és - szinte kivétel nélkül - mindenki életigenlő, áradó zenét hozott magával. Egy másik workshopon meditációban mentünk előre a halálunkig és néztünk át a túlsó partra. Játékok következtek, amelyekben a protagonisták kijátszották a meditációban megjelent képeket. A legtöbbjüknek meghalt szeretteik jelentek meg a másik oldalon, boldogan és életvidáman. Sokan megélték a velük való találkozást.

Martin Heidegger

Nem csak a belső gyermek, hanem a belső öregember és a meghaló is bennünk él. Ezért használhatjuk az időutazást arra is, hogy felkeressük halálunkat. Martin Heidegger, a XX. század nagy fenomenológusa az autentikus, valódi lét egyik biztosítékának tartotta, hogy önmagában előrefut a haláláig, onnan néz vissza a jelenre, és úgy cselekszik, hogy az összhangban legyen ottani értékeivel. Dramatikusan mondva, Heidegger szerepet cserélt a halála pillanatában lévő önmagával és elmondta mostani önmagának, hogy mi a véleménye arról, amit csinál. Talán kérdéseket is feltett ennek az önmagának és elbeszélgettek.

Ezt bárki megteheti. Sőt, kirakhatja a teljes vonalat: belső gyermek, belső kamasz, belső felnőtt, belső szülő, belső nagyszülő és a belső meghaló. Persze egyes szerepek kimaradnak annál, akinél nincsenek meg a megfelelő életszakaszok, vagy bejönnek más, izgalmas szerepek (pl. egy meghatározó időszak szerepe: a politikai fogoly, a szakember, a szerelmes, stb.). Megtörténhet a drámai pillanat: a belső gyermek odalép a meghaló ágyához és elbeszélgetnek az egész életről!

Minden kedves olvasómnak boldog halhatatlanságot és jó időutazást kívánok!