Lelkes Orsi, a cikk szerzője. Felsőfokú pszichodráma képzésbe jár. Nemrégiben indított Bécsben csoportot és blogot ír.

Nevethetnénk is éppen rajta, és talán éppen azért nevetünk is, mert annyira fájdalmas és nehéz. Milyen is az, amikor az ember épp legfontosabb pillanataiból kilép, nincs jelen, nem tud jelen lenni, és az élmény érintetlenül elsuhan mellette? Sajnos a jelenetet nem lehet visszapörgetni. És mennyivel szörnyűbb, ha ráadásul ez újra meg újra így zajlik. Vajon van-e élet a halál előtt?

Alvy Singernek nagyon drukkoltam. Talán mert Woody Allen játssza, és talán mert egy iparkodó negyvenéves, aki középerős életközépi válságát éli. Jön a szerelem... jön a nő... és aztán a legintimebb pillanatban el is megy. De nem úgy. Sajnos. Intim pillanat, még vörös izzó is kerül az éjjeli lámpába. Annie pedig kilép belőle. A teste ugyan ott marad, de ez talán annál is rosszabb. „Lelke” viszont kiül a székre, onnan figyel. Rajzolni támad kedve. És Alvy észreveszi őt, sőt, mondhatjuk, emberszámba is veszi... de hol van itt már a szerelmes együttlét intimitása? Hát, annak lőttek. Marad a humor, a nevetés, a filmes merítkezés az abszurdba.

Miért is kell Annie-nek érzelmileg kilépnie ebből a helyzetből? Abból a helyzetből, amit ő is kívánt indulásképpen? Lehetne itt számtalan analitikus magyarázatot adni: érvelve az intimitástól és a kontrollvesztéstől való félelméről, arról, hogy egyszerre vágyik hevesen a közelségre és elfogadásra és egyben retteg attól, hogy kevésnek találják és elhagyják. Lehetne, de nem érdemes. Mert Annie tudja ezt a legjobban. És mert a valódi válasz csak Annie tudásából, megértéséből születhet. Annie-t érdemes megkérdezni. Annie-nek a dráma színpadán érdemes Annie-vé válnia, úgy, ahogy van, beleértve valamennyi működési minőségét, valamennyi különböző Annie-ségét.

Annie a protagonista játékban átélheti, hogy hogyan érez az az Annie – az az énrész – amelyik kilép. Azonosulhat a „Kilépő Annie”-val, szőröstül bőröstül. Itt, a mintha tér valóságában a Kilépő Annie szabadságot kap arra, hogy felálljon az ágytól, hogy azt tegyen, amit valóban tenni akar. Ráérezhet, hogy milyen érzés kint lenni. Ráérezhet arra, hogy hányszor és hogyan szokott hasonlóképpen kint lenni. Rádöbbenhet, hogy mióta is szokott így kilépni. Megérezheti ennek otthonosságát vagy éppen számkivetettségét. Onnan, kintről pedig rátekinthet a helyzetre, az ágyra, a „másik Annie-re”, a „Szeretkező Annie”-re, arra az Annie-re, aki azt választotta, hogy szerelmével – a kedves negyvenes Alvy-val - együtt lesz. A két Annie beszélhet egymással. A két Annie találkozhat.

A játék színpadán így tehát végre lehetővé válik az, hogy teljességében jelen legyen az, ami van: a kint levő és a szeretkező. Egyik a másik után, és aztán pedig egyszerre mindkettő - a segédének segítségével. A megoldás, a találkozás a dráma misztériumából születik. Előre megírt forgatókönyv nincs. Csak eszköztár. Eszköztár ahhoz, hogy az élet élménnyé, szenvedéllyé váljék. Itt és most.