Az irigységet minden ember ismeri. Egyike a hét főbűnnek a katolikus vallás szerint, Bertrand Russel pedig az emberi boldogtalanság egyik legfőbb okának mondta. Az irigység testvére a káröröm: akkor érezzük, ha egy irigyelt (vagy szimplán csak utált) embert kár ér. A káröröm ellentétére (amikor egy másik ember szerencséjének, jól-létének örülünk) jellemzően nincs magyar szó, a buddhisták azonban jól ismerik és nevesítik is, a mudita a harmadik legfontosabb isteni erényt jelöli.

Kant az irigységet ellenállásnak látta: szembesülnünk kellene azzal, hogy az életünket elhomályosítja egy másik embernek a szerencséje, pozíciója, élethelyzete, státusza, előmenetele. Ehelyett inkább a másikat gyűlöljük. Kant rámutat, hogy az egész jelenségnek a mélyén az rejlik, hogy jó-létünket és a létünket általában nem önmagában, hanem mindíg másokkal összehasonlítva tekintjük. Referenciaszemélyeket választunk ki és velük hasonlítjuk össze magunkat.

Ha összehasonlítjuk az irigységet az alapérzésekkel (öröm, szomorúság, harag, félelem, undor, meglepődés, csodálat, éberség és düh) látjuk, hogy egy vonatkozásban nagyon speciális érzésről van szó. Az irigység ugyanis csak emberi relációban jön létre, igazi szociális érzés. Míg az alapérzések mindegyikét megtapasztalhatjuk nem szociális vonatkozásban is, az irigységnek igazi pszichodramatikus jelentése van. Ezért érdemli meg kitüntetett figyelmünket és kívánja a szerepelméleti értelmezést.

Az irigységhez két ember kell: az irigykedő és az irigység tárgya. Az irigykedő a másik ember pénzére, házára, szerelmére, szakmai sikereire, sármos felsőtestére, rajongói körére, vagy éppen flott kifejezőkészségére vágyik. Valójában azonban nem ezekre, hanem arra, amit a másik ember - az irigykedő képzeletében - megél ezek által. Azokra az érzésekre, gondolatokra és cselekedetekre, egyszóval azokra a szerepekre, amelyek az adott állapottal együtt járnak. Vagyis az irigységet egy másik ember által játszott szerep váltja ki. Ugyanakkor az  egész emberre irányul: ha megtudom, hogy az általam annyira irigyelt, nagy vagyont felhalmozó szomszéd halálos beteg, esetleg kárörömöt érzek, és az irigységem jócskán csökken. 

Ahhoz, hogy átéljem az irigységet, magamban fel kell tudnom építeni annak a szerepnek a képét, amire irigy leszek. A kigyúrt felsőtestről azonnal eszembe jut a nőknél (szexuális) sikereket elérő Don Juan szerepe. Igazából nem a felsőtestre, hanem az élményekre vágyom. Ha megkapom a nők rajongását felsőtest nélkül is, simán belemegyek a dologba. Nem az évekig tartó sportolást és gyúrást, valamint a sok-sok szociális próbálkozást szeretném, hanem az engem körültáncoló lányok simogatását akarom érezni. Az irigység vágy, ami gyakran egy olyan szereprendszerre irányul, ami tudatos, kitartó munka eredményeként jött létre. 

Az irigység jó kiindulópont egy protagonista dráma elindítására. Egy ilyen dráma tipikus végeredményei lehetnek:

• a protagonista rájön, hogy mi akadályozta meg abban, hogy ő is elkezdjen elindulni a vágya felé;
• megéli, hogy nem is kell neki igazán az, amire irigy. Túl rózsaszínűre festette a képet, amiben a másik van; 
• rábukkan arra az élményrészre, ami igazán kell neki a dologból és talál utakat, ahogyan elérheti azokat;
• megtalálja az irigysége gyökerét a gyerekkorában (szeretet, biztonság, közösség, stb.) és elindul a feldolgozás irányába.

Megszabadulás az irigységtől

Fenti elmélkedés három utat is kínál az irigységtől való megszabadulásra. Az egyik a mudita, vagyis a másik sikerén, szerencséjén való öröm gyakorlása. A második az összehasonlítástól való tartózkodás, a saját lét örömének megtapasztalása. A harmadik lehetőséget a szerepelméleti értelmezés mutatja meg. Ahogy láttuk, ebben több irányba is el lehet indulni:

• Ha irigykedem, de nem teszek semmit az áhított szerepért, akkor érdemes megvizsgálnom, hogy mi mindent kellett megtennie az irigyelt embernek az adott helyzet eléréséért. Érdemes elképzelni az erőfeszítéseket, ez mindig csökkenti az irigységet.
• Ha még mindig marad az érzés, akkor érdemes megtervezni a saját lépéseimet az áhított szerep kiépítésének irányába. Az aktivitás növeli az énerőt és autonómiát, csökkenti a másokkal való összehasonlítás belső igényét.
• Végig lehet gondolni, hogy pontosan mi is az az élmény és szerep, amire vágyom. Gyakran előfordul, hogy sokkal közelebb jön a megoldás.  

Van olyan, hogy irigy vagyok olyasmire, amit nem érhetek el. Irigy lehetek Prince William-ra, Brad Pittre vagy a miniszterelnökre. Prince William esetében szinte biztos, hogy csak azt látom, hogy mit ér el könnyedén, milyen híres és nem veszem figyelembe, hogy mennyi protokollnak kell eleget tennie és mennyit kell viselkednie. Brad Pitt és a miniszterelnök esetében is hasonló a helyzet: nem látom, miről mondott le, mennyi küzdelemben vett részt. Csak részszerepekre vagyok irigy, leválasztom a valóság többi részéről azt, ami tetszik. Ha örökölt betegségem van és egészséges szeretnék lenni, akkor nem ez a helyzet. Ebben az esetben csak az elfogadás gyógyíthat.

Jegyezzük meg: hatalmas boldogságkülönbséget jelent a felnőtt ember életében, hogy az irigységét és más szociometrikus érzéseit jelnek tudja-e tekinteni vagy sem. Ha meg tudja fogalmazni, hogy mire irigy, akkor elindulhat a vágyott szerep felé vagy az önmagával való megbékélés irányába. Ha ezt nem teszi meg, bezárhatja magát egy értelmetlen bosszankodásba, gyűlölködésbe. Tessék választani!