Leszoktam a cigiről. Hét évig szívtam, tavaly augusztusban letettem. Egy gyógyszer segítségét vettem igénybe. A gyógyszeren kívül még további módszereket is használtam és rengeteg következménnyel néztem szembe. Ez a poszt a leszokás(om) szerepelméleti megközelítését és néhány tanácsot tartalmaz.

Fontos, hogy szerettem cigizni, nagy ivások és baráti beszélgetések, balatonparti slukkok, felszabadult romantikus esték, téli kávéházi elvonulások és kis japán sörözők emléke kapcsolódik a gomolygó füsthöz. A szabadság képe, a kötetlen együttlét rítusa, a világba való beavatottság jelképe - ezek kísérték a tüdőmbe áramló füstöt és az agyamba kötődő nikotint.
Öt évig jól is működött mindez, de utána kezdtek elromlani a dolgok. Rossz ébredések, nehézségek az úszásban és a futásban, furcsa nyomások a mellkasomon: ezek lettek mindennapjaim kísérői. Éreztem, hogy változom belül, már nem bírom és nem is akarom. A sejtjeim pihenésért könyörögtek. Segítségként jött, hogy a párom is azt kérte, szokjam le a cigarettázásról. 

A nyáron elég sokat szívtam, így napi fájdalmak és rossz érzések kísérték a slukkokat. Fájt a gyomrom és a fejem, mérgezetten ébredtem, vagyis jól megágyaztam a szakításnak. Lecsökkentettem az adagot és egy nap elszívtam az utolsó szálat is (és szedtem két hétig a gyógyszert). Nem szóltam senkinek, de nem babonából, hanem azért, hogy ne emeljem magas rangra a leszokást. Azt akartam érezni, hogy természetes és nem kell hozzá különösebb erőfeszítés. Az első időkben sokat segített a tudat, hogy a cigaretta-rohamok kb. 30 másodpercig tartanak. Ennyit kellett valami mással kibírni. Ezzel párhuzamosan eléggé hatékonyan mentalizáltam magam. Minden esetben, amikor megkívántam a füstöt, a legrosszabb testi állapotaimra gondoltam, amit a cigi okozott. Megpróbáltam - eléggé sikeresen - a rossz állapotot a cigeratta vágyához asszociálni. 

Elkezdtem figyelni a sportteljesítményeimet. A leszokás utáni harmadik héten már átúsztam víz alatt a 33 méteres medencét a Szigeten. Előtte ez elképzelhetetlen lett volna, kb. 10 métert bírtam. Tudatos volt bennem, hogy kellenek olyan szerepek, amelyek gyorsan elkezdenek növekedni a leszokás miatt és az elért siker megerősíti az elhatározásomat.

Nem vagyok naív alkat, így számítottam arra, hogy szembe kell néznem azzal, amit a cigarettával kezelek magamban. Tisztán éreztem, hogy van egy függőségi komponens is a dologban, amivel eddig fel nem dolgozott ügyeimet tartom karban. Ezek szépen elszabadultak az ősszel és sokmenetes transzformációt okoztak bennem. A legfontosabb számomra az egészből, hogy nem tudok elbújni a világ elől, úgyis utolér. Rátaláltam több olyan ügyre is magamban, amivel nem akartam, nem mertem szembenézni addig. Hogy ne csak zsákbamacskát áruljak, íme egy példa. 

Az utolsó időkben figyeltem magam, hogy milyen impulzusok azok, amelyek rágyújtásra késztetnek. Az egyik ilyen volt, amikor azt éreztem, hogy nem itt volna a helyem, hanem valahol a spanyol tengerparton. Kimentem az erkélyre, rágyújtottam és át tudtam élni a vágyakozást, a távolság fájdalmát és az illúziót is, hogy mindez nincs messze. Vagyis sikerült a nem-felnövésemet menedzselnem egy dimenzióban. (Van ismerősöm, aki a depresszióját, a világ értelmetlenségét kezeli a cigivel. És van aki a kisebbrendűségi érzéseit.) 

Hamar világossá vált számomra, hogy a cigivel remekül fenn tudom tartani magamban az irreális álmodozót, annak irreális álmaival. A füstbe burkolózva nem kell a valóságba belenézni, a mámor pedig segít abban, hogy ne is kelljen elindulni az álmok felé. Így aztán keményen megrostáltam az álmaimat, kidobtam közülük azokat, amelyek teljességgel lehetetlenek (például fájóan búcsút vettem az énekesi karrieremtől - akik közelebbről ismernek, tudják, hogy miért). 

Elég gyorsan tudok dönteni, de a hosszabb távú dolgokban hajlamos vagyok halogatni. A halogatásból adódó fájdalmakat kifejezetten jól lehet néhány slukkal kezelni. A cigaretta nem engedi színrelépni az összezavarodott hosszútávú tervezőt, stratégát. Ahogy segít megúszni az élet különböző színtereinek strukturálását is.

Mindezzel tehát szembe kellett néznem az ősszel. A cigivel sok olyan terület esetenként fájdalmas növekedését tudtam elkerülni, amelyek a dohányzás abbahagyása után intenzív munkába kezdtek bennem. Megrázó és mindig új perspektívákat nyitó folyamat volt, ami a mai napig tart, csökkenő intenzitással. 

A cigarettázás egyik nyilvánvaló pozitív aspektusa a stresszoldás. Minden leszokó a stresszes pillanatokban nyúlna a cigi után, hiszen az azonnali biológiai oldás annyira jó élmény. Megmondom őszintén, nem tudok pótszert erre a hihetetlen, szinte mitikus jelenségre. Lehet, hogy azok nem dohányoznak, akikben jól működik a stresszoldás? Nem tudom. Mindenesetre van egy olyan kiterjedt, komplex képesség, ami jellemzi körülöttem azokat, akik legkevésbé dohányoznak. Legkevésbé dohányzó az, aki simán rágyújt, letüdőzi, élvezi és másnap egyáltalán nem él meg erős belső impulzust, hogy gyújtson rá megint (az örök kocadohányos). Ezek az emberek sosem lépnek ki a realitásból, nem szűnik meg a kapcsolatuk a rögvalósággal és mindig tudják, hogy lesz holnap és holnapután. Egy vad buliban is számolnak azzal, hogy másnap be kell menni nyomni az ipart. 

Van azonban a ciginek egy másik pozitív aspektusa is: a közösségteremtés rítusa. Ez valódi funkció, igazi hatás, amit nem ad vissza valamiféle felnövés vagy pszichológiai hókuszpókusz. Lehet-e pótolni ezt a rítust, a közösséghez tartozás érzését, amit az együtt szívott cigi jelent? Keresem és találok is néhány dolgot. A hétvégén két argentín vendégünk volt egy kanapészörf websiteról. Megmutatták nekünk a maté-teázást. A maté teából egy jó nagy adagot egy kis - kifejezetten erre a célra készített - kézbefogható edénybe tesznek és beleraknak egy szipkát, amelyet a szertartás során nem szabad mozdítani. A vezető felönti fél deci forró vízzel és odaadja valakinek a társaságban. Az kiszipkázza az erős, keserű, élénkítő nedűt, majd visszaadja a vezetőnek az edényt. Újabb töltés, újabb ember - így megy végig mindenkin a maté tea. Nem elfogadni nem lehet a teát, de ha valakinek elég volt, mondhat egy graciast. Ezzel belül marad a spirituális közösségen, de nem kell többet innia. Argentínában mindenki matézik a legszegényebbtől a leggazdagabbik. A maté egyfajta szociális kapocs, szertartás, amiben kifejeződik az összetartozás. Valami ilyesmire szeretném cserélni a cigit, pótolva ezzel annak szociális-spirituális aspektusát. (A cikk írása közben befutott még egy lehetőség: a közös vizipipázás.)

Elképzelem ezt a pszichodrámát. A helyszín egy tágas, elegáns kávézó, ahol heten ülnek egy asztalnál: a dohányzást élvező, a fizikai szenvedő, a sportember, az irreális álmodozó, a stresszes menedzser, a rítusok királya és nem utolsósorban a tudatos problémamegoldó. Ők alkotják az én belső csapatomat ebben a drámában. Beszélgetnek, kapcsolódnak egymáshoz, vitatkoznak. Elmondják érveiket, érzéseiket pro és kontra. Lassan zajlik a dráma, immáron 8 hónapja, de még nincs vége. Annyi biztos, hogy a fizikai szenvedő megnyugodott és a sportemberrel karöltve mindenkit lelkesít. A tudatos önismerő részeim pedig lassan megpróbálják szintetizálni az egész dráma tanulságait, hátha az élet más területein is jól működő megoldásokat szolgáltat.

A világ dokumentáltan leghosszabb ideig élt embere a francia Jeanne Calment, aki 1997-ben húnyt el, 122 éves korában. Az ő hosszú élete is bizonyíték a dohányzásról való leszokás áldásos hatására: 117 éves korában, 97 év füstölés után letette a cigit, így erősítve egészséges szereprendszereit.