jl_moreno.jpgMinden fontos pszichológiai iskola kimunkál három jól elkülöníthető elképzelést, amelyek a kutatásokat és a terápiás vagy önfejlesztő gyakorlatokat irányítják. Az iskola képviselői megfogalmaznak egy elképzelést az emberről, az emberi lélekről: ez a személyiségmodell. Másodikként megfogalmazzák, hogy az ember hogyan fejlődik: ez a fejlődéspszichológiai elmélet. Harmadikként pedig ezekre alapozva megalkotják a terápiás elképzeléseiket. Moreno és követői is így tettek.

Az új évre készülőben barátaimmal egy vízió bulit tartottunk. Strukturált buli volt, kérdéseket válaszoltunk meg párban és együtt összegeztünk. Arra gondoltam, hogy közkinccsé teszem a kérdéseket, hátha valaki tud belőle profitálni.

Minden kérdésnél arra kérdezek, hogy mi történt vagy mit teszek (pl. "mi gyakorolta rám a legnagyobb hatást?"), de ez a kérdés csak úgy dramatikus, úgy vezet mélyre, ha hozzátesszük, hogy "kivé, mivé váltam ezáltal?". Az utolsó négy kérdés kiegészül azzal, hogy "Adj neki nevet!". Ezekben az esetekben egy-egy nevet választottunk annak, amivé gondoltuk, hogy válunk. Ez lehet egy szerep, de lehet egy kép is. A többi kérdéshez is hozzáfűzhető.

Elmúlt év

  • Mi gyakorolta rám a legnagyobb hatást kívülről és mivé lettem ez által/hogyan reagáltam?

  • Mi gyakorolta rám a legnagyobb hatást belülről és mivé lettem ez által/hogyan reagáltam?

  • Mi az, amit otthagyok a múlt évben magamból és mi leszek ezáltal?

  • Mi okozta a legnagyobb kínt és hogyan reagáltam/mivé váltam?

  • Ami a legszokatlanabb volt magamban és mit tettem vele, mivé tett engem?

  • Mi volt a legnagyobb teremtő erő bennem?

Jövő év

  • Amit biztosan folytatok, és mivé válok ezáltal?

  • Milyen külső hatásnak szeretném kitenni magam és kivé válok ezáltal?

  • Ami nincs és amit létre fogok hozni. Mivé, kivé válok ezáltal? Adj neki nevet! 

  • A jövő évben ez lesz a kreatív központom. Az a hely, ahol az alkotás folyik bennem. Ez egy belső tér, hely, mozgás lehet. Adj neki nevet! 

  • A melót ez a részem fogja elvégezni. Az a részem, amelyik megdolgozik az céljaimért, az eredményekért, amelyik kitartóan halad előre. Adj neki nevet! 

  • A jövő évben erre a belső hangra fogok hallgatni. Arra, aki igazán támogat, aki igazán ismer és ha rá hallgatok, akkor jó irányba mennek majd a dolgok. Adj neki nevet! 

egyutt-let.jpg

A méltán világhírű pszichodramatista, Max Clayton pszichodráma elméletéről és gyakorlatáról szóló - Magyarországon először megjelenő - sorozatának első kötetét veheti kezébe az érdeklődő olvasó.

A végig izgalmas és magával ragadó, magyarázatokkal kiegészített, élettel teli leírás egy olyan világba kalauzolja el az olvasót, amely fellebbenti a fátylat életünk megélésének és lehetséges útkereséseinek titkairól, a színházról és művészetről, a kreativitásról, önmagunk megértésének akadályairól és a teljes élet kialakításának lehetőségeiről.

A pszichodráma megismerésén keresztül eljuthatunk önmagunkhoz, jobbá tehetjük életünket. Megélhetünk mindent, amit számunkra a létezés nyújt. Aki bejárja Max Clayton pszichodráma-bestsellerének összes terét minden ajtón benyitva, az biztos lehet abban, hogy az utolsó szavak elolvasása után bölcsebben és tudatosabban élheti tovább életét.

...egy olyan felfogást és megközelítést kísérlek meg átadni, amely egybeolvasztja a művészi érzékenységet, a világos gondolkodást és elemzést, a kommunikációt, az indítékot és a szeretetet.“   Max Clayton


A könyv megrendelhető 2.900,- Ft + 600, Ft postaköltség áron: somoskoi.soma@t-online.hu

fragmenting_force.pngIdeje van, hogy írjak egy összefoglalót a pszichodráma játékkal történő gyógyításról. A csoportkohézió, a nézői és szereplői katarzis, a vezetők figyelme, az önkifejezés általános integráló hatásai mellett a legtöbben azért járnak pszichodráma csoportba, vagy választanak más önismereti formát, hogy boldogabb, teljesebb életet éljenek. Ezen törekvés fontos része a gyermekkorban szerzett sérülések feldolgozása. 

Fragmentáló szereprendszerek

A sérülés oka lehet szisztematikus hatás (ami egy életszakaszban folyamatosan történik), mint az érzelmi elhanyagolás, a kreativitás visszafogása, az önkifejezés vagy a szexualitás tiltása, negatív hitek átadása. És lehet traumatikus is, mint egy szülő halála, abúzus vagy fizikai sérülés. Az így kialakuló szerepeket fragmentált szerepeknek hívjuk.

Megsérülni a gyermekkorban: univerzálisan emberi.

Double_Shadow_2_jpg.jpgAz élet szép! Szép és szabad. Kihívás, nyűg és veszély. Nehéz, komplex, kockázatos. Véges és végtelen. Igazi dráma. Minden belefér és hamar végetér. Elmúlik, elsuhan. Ezzel együtt, ezt vállalva és élve elindulunk, hogy egy jobb világba költözzünk. Ezt teszem és akarom és ebben támogatom azokat, akik az útjukon egy ideig segítséget vesznek igénybe, ahogy én is tettem és teszem.

Egyéni life coaching és eredménycentrikus coaching üléseket tartok. A coaching során beszélgetés, élettérképek felrajzolása, a fontos emberi kapcsolatok szerepcentrikus letapogatása, megértése zajlik. A coaching folyamat eredménye pedig szabadság és hatalom a saját élet felett.

Mindenkiben megvan a lehetőség, hogy kibontakoztassa nagyszerű képességeit, erősen és szabadon éljen olyan helyzetben és emberek között, amelyeket önmaga választ. Az elmúlt 15 év pszichodráma és coaching tapasztalata kialakította bennem a szilárd meggyőződést, hogy minden helyzetben lehetséges a fejlődés (cv-m itt látható). Ez teszi lehetővé, hogy nem aggódom azokért, akik jönnek hozzám, nem korlátozom a szabadságukat. Elismerem és felismerem a kibontakozni akaró képességeiket és energiáikat. Olyan forgatókönyveket javaslok, amelyek a megoldásokat segítik az első pillanattól. Térképeket ajánlok, amelyeken elhelyezhetőek a kérdések, megoldások és a lehetséges utak. Nem utolsó sorban olyan módszerekkel dolgozom, amelyek valódi élményeket adnak, ezáltal magyarázat nélkül is működésbe lépnek.

Life coaching

A life coaching az élet egészének megújítását, a saját értékesség felfedezését, az önmagunkba vetett hit, a mindenkiben ott szunnyadó vitalitás és kreativitás felébresztését, a személyiség megerősítését célozza.

A coaching alkalmakon sok minden történik és sokféle hatásuk lehet. Néhány ezek közül:Double_Shadow1a_jpg.jpg

  • Világos tudás, tudatosság arról, hogy ki vagyok és mit akarok az életben.
  • Elégedettség, önbecsülés, pozitív énkép.
  • Döntési helyzetekben belső szilárdság.
  • Jó kapcsolat a környezettel, új barátok szerzésének képessége.
  • Vidám, szorongásmentes ébredés. Energetizáló életcélok, lendület.

 

Sokféle olyan kihívás van, amikor érdemes life coachingot elkezdeni:

  • Nagyon egyedül érzem magam, nincs aki támogasson, el vagyok veszve.
  • Sok kudarc ért a párkeresésben, nem merek már kezdeményezni, pedig nagyon vágyom egy társra.
  • Elhalmoznak a teendőim, hatalmas rajtam a nyomás, már csak a robotpilótám működik, ki vagyok égve. Nem találom igazi önmagamat.
  • Elhagyott a párom, nem tudok kijönni a gödörből.

A life coaching tipikusan 8-15 alkalmas folyamat, de hosszabb ideig is tarthat. Heti egy alkalmat javaslok mindenkinek, egyes esetekben ettől el lehet térni. Az első alkalom a bizalom építéséről, a kapcsolatfelvételről és a munka elkezdéséről szól. A további üléseket a jelenlegi helyzet feltárása, kibontása és mélyebb megértése, a múltbeli tényezők átbeszélése, valamint az elérendő célok felvázolása és a konkrét lépések megbeszélése teszik ki. A jelen, múlt és jövő ciklusai közben mélyebb önmegértés alakul ki. Ez gyakran nem gyors folyamat, mindenkinek a saját tempója szerint történik. A nagyobb változások nem hirtelen, hanem a befektetett munkával arányosan alakulnak ki, gyakran azonban gátszakadásszerű hevességgel okoznak pozitív változásokat.

Eredménycentrikus coaching

Az eredménycentrikus coaching 4-6 ülésből áll. Célja a vágyott jövő erőteljes, tempós betolása a jelenbe. A jövőt kutatjuk fel és erősítjük meg a jelenben (és nem a problémákra fókuszálunk). 

Egy tréner barátom mesélte, hogy Szarajevóban, az ENSZ misszióban alkalma volt egy olyan tankba ülni, amely 80km/órás sebességnél, gödrös talajon is képes volt a csövét az előre megadott célon tartani. Az elektronika szép munkát végzett: milliméter pontossággal maradt rajta a célon. Ilyesfajta munkát végzünk az eredményközpontú coachingban. A figyelmet folyamatosan a vágyott jövő jelentette célon tartjuk és minden felmerülő impulzust a jövő elérésének szolgálatába állítunk. Így folyamatosan öntjük az energiát a megoldásba: kérdésekkel, fantáziával, a megoldás jelenbeli elemeinek megkeresésével.

Heti vagy kétheti egy alkalmat javaslok a céloktól és a kívánt tempótól függően. Minden alkalommal közösen választott megteendő lépéseket jelölünk ki, ami tovább mélyíti és gyorsítja a kívánt célok irányában történő elmozdulást.

Olyanoknak optimális, akik érzik, hogy megvan bennük a potenciál valami többre, de nem tiszta, hogy hogyan lenne megfogalmazható az elképzelésük. Vagy azoknak, akik tudják, mit akarnak elérni, de nincsenek meg hozzá az eszközeik.

Az eredménycentrikus coaching igazi edzés, ami során megtanítom klienseimet annak tudatosítására, hogy mi viszi őket közel a céljaikhoz, hogyan tudják felfedezni az új lehetőségeket és hogyan kapcsolódhatnak legjobb önmagukhoz.

Keretek, árak

Egy ülés hossza másfél óra, ára 10.000 Ft. Az első ülés ára 7.500 Ft, ami a kölcsönös bizalom teszteléséről szól. Az ülések lakásomon, a coaching szobában zajlanak.

 

Coaching témában írt cikkeim: 

icefire.jpgMinden pszichodramatista életében bekövetkezik a pillanat, amikor megáll a játék. A protagonista nincs "semmire" bemelegedve, a dramatista kipróbált egy sor vizsgálódást és nem történt katarzis, áttörés, megoldás. Mi ilyenkor a teendő? Hova lehet lépni ilyen lehetetlen helyzetben? Erre a kérdésre ad válaszokat ez a poszt.

Vannak olyan technikák, amelyek minden esetben működnek és jó rámelegedést produkálnak. Két ilyet mutatok meg ebben a szösszenetben.

Belső hangok

Ha a játék megáll, a protagonista produkciójában nincs feszültség, energia, ami vezérelné a szerepcseréket, akkor is a pillanatnyi rámelegedéssel dolgozunk. A dramatista a csoportot kéri meg, hogy belső hangokat adjanak a protagonistának, kihangosítva mindent, amit éreznek. Fontos hangsúlyozni az instrukcióban, hogy érzéseket mondjanak ki, és ne tanácsokat adjanak. A protagonistának mondhatjuk, hogy "hallgasd meg és ha igaznak érzed, mondd ki! Ha másképpen érzed igaznak, akkor változtass rajta és úgy mondd ki! Ha nem igaz, csak dobd el, ne foglalkozz vele!"

(Olyan eset is előfordul, amikor egy helyzet megoldásával dolgozik a protagonista és a dramatista, de nem jön létre semmilyen, a protagonista számára elfogadható, hiteles megoldás. Ekkor a csoportot vonhatja be a vezető a keresésésbe. A csoporttagok egysével kijönnek és a protagonista helyébe lépve csinálnak valamit. A protagonista nézi, amit a többiek tesznek és keresi azt, ami számára járhatónak tűnik. A játék a protagonista visszaállásával folytatódik. Ezt a dramatikus brainstorming technikát modellezésnek hívjuk).

Kapcsolat a belső énnel

Minden esetben értelmezhető a kérdés, hogy hogy is vagyok magammal most.Ha elakad a játék, meg lehet kérdezni a protagonistát: "hogy vagy magaddal ebben a helyzetben?" A választól függően választjuk ki az új szerepet, amit szerepcserében kapcsolhatunk az eddig játszott szerephez. Ez a technika nem tükör, mert nem a reflektív énbe kerül a protagonista, hanem a tükörnél sokkal általánosabb szereprepertoárból választhat. A játékos gyakran egy duplát választ ki, a belső énjét, valakit önmagából, aki megérti és vele van. (Ez a belső kapcsolat nagyon értékes, ha megjelenik a színpadon, ezért érdemes az egész játék során a protagonista mellett tartani.) Ezzel az énrésszel való kapcsolatra szerepcserékkel melegíthetjük a protagonistát, az új szerepben történő interjúval akár tovább is indulhat a játék. Olyan helyzetekben működik ez a technika, amikor valaki izolált, de nem akar senkit közel vonni magához, nincs senkivel összekapcsolva. De akkor is működik, ha valaki épp nagy nyomás alatt van, megtámadja valami és lefagy ebben a helyzetben.

Természetesen eljöhet az a pillanat is, amikor semmi nem működik. Ilyenkor jól jön a daramatistának a reális alázat: tudja, hogy ő csak a daramatista és nem a megváltó.

A "rámelegedés minden" - mondta Moreno, ahogy ezt a jól "megszerkesztett" reggeli ébredés egész napi hatásáról szóló posztban írtam. Az ébredéshez hasonlatosan a csoportülés első két percében eldől, milyen lesz az aznapi munka. Milyen lehetőségekkel, kapcsolatokkal,  víziókkal, megértésekkel dolgozik a vezető, hogyan fog reagálni a legtágabb értelemben, mennyire lesz rugalmas vagy merev, mibe bukik el és mi emeli fel.

A csoport ezeket a tartalmakat a vezető finom vibrációiban érzi. Ezért a vezető kötelessége, hogy tudatos készüléssel melegítse magát a megfelelő állapotra és szerepekre. Ehhez jó támpotot ad annak a biztos tudása, hogy miről is szól a pszichodráma, az élet és a vezetői szerep. 

Ebben a posztban leírom, hogyan melegítem saját magam a csoportülésekre. Ennek segítségével a dramatista olvasó tudatosíthatja a saját rámelegedését. A nem dramatista olvasónak is jól jöhetnek olyan eszközök, amelyek segítségével megértheti, hogy milyen rámelegedéssel lép be egyes helyzetekbe. Különösen fontos ez vezetők esetén.

Először is: Az élet szép! Szép és szabad. Kihívás, nyűg és veszély. Nehéz, komplex, kockázatos. Véges és végtelen. Igazi dráma. Elég, ha elmondom magamnak és felráz. Ha valamilyen taposómalomban vagyok, beszűkülve egy kérdésre, problémára vagy valamilyen kellemes élményre, akkor elég elmondani ezeket a mondatokat és fellépek egy sokkal tágabb horizont színpadára.

A jó halál titka a jó ébredés. 
/Retép Sólasza/ 

dream.jpg

"Warmup is all" vagyis "A rámelegedés minden" mondta Jacob Loevi Moreno, a pszichodráma alapító atyja. Ez azt jelenti, hogy minden kezdetben benne van a kibontakozás összes minősége, a lehetőségek, a kiépülő kapcsolatok, az elérhető boldogság és szenvedés mértéke, minden ami megtörténhet és ami nem.

A csoportvezetés első két percében eldől, milyen lesz a csoport aznap. Ugyanígy az ébredésünk első pár percében eldől, milyen lesz a mai nap. Érdemes tehát kontrollt szerezni az ébredésünk felett.

logo(1).jpgMindenkiben van egy (vagy több) belső hang, amelyik megmondja, hogy amit elért, amilyen, értékes-e vagy értéktelen. Minél gazdagabb belső világgal rendelkezik valaki, annál többféle belső értékelője létezik, minél szegényebb, annál merevebb az értékelés.

Az önértékelés alakulásában döntő szerepet játszik a szülői/nevelői értékelés. Egy ismerősömnek kétéves kislánya gyakorlatilag bármit tehet, a szülők lelkes "Hát nem zseni?!" kiáltásokkal jutalmazzák. Egy másik ismerősöm úgy nőtt fel, hogy gyakorlatilag bármibe kezdett, az apja előbb-utóbb kivette a kezéből az aktuális zeneszerszámot vagy filctollat és megmutatta, hogy is kell csinálni. Az első ügyetlen körrajzolásra vagy zsírkrétás maszatolásra adott szülői válaszok beépülnek a gyerekbe, introjektté vállnak és egy életen át hallatják a hangjukat.

Ebben a posztban egy olyan bemelegítő játékot mutatok be, amely esszenciálisan tartalmazza az összes ilyen játék legjobb oldalait. Egyszerre növeli gyorsan és erősen a csoportkohéziót és melegíti rá a csoportot arra, amire a vezető szeretné. Ez a bemelegítő játék a csoportvezetés páncéltörője, a titkos fegyver maga.

Melyik dramatista vagy más csoportvezető ne szeretné, ha a reggeli álmossággal érkező emberek 15 perc múlva egymás iránt érdeklődő, az aktuális témára nyitott, sőt saját témákkal előálló kohézív közeget alkotnának? Csoportkohézió és fókusz megteremtése egyszerre: rengeteg játék, bemelegítő feladat, miegymás született, hogy ezt a két célt egyszerre lehessen elérni.

Miért is olyan fontosak ezek a célok? Azért, mert igazi munka nem kezdődhet egy csoportban kohézió nélkül. A kohézió a csoport összetartása, a csoporttagok közötti csatornákon áramló energia, a mindenkire kiterjedő egység. Nélküle senki nem mer megnyílni, mindenki visszahúzódik a csigaházába. Nélküle nincs közös élmény és nincs munka. A kohézió az alap és minden utána következik. 

somsakzsuzsi.jpgSomsák Zsuzsi, a cikk szerzője

Spontánabbak-e bizonyos emberek, mint mások?

Ha megkérdeznénk az utunkba kerülő első pár embert arról, hogy spontán embernek tartják-e magukat, vagy ha ők maguk nem is spontánok, de ismernek –e olyanokat, akikre ráillik a spontán jelző, valószínűleg sok igen választ kapnánk. Valószínűleg meghallgathatnánk egy remek sztorit arról, amikor legutóbb spontán módon viselkedtek. A spontaneitás ugyanis izgalmas, nem megszokott, valami új. Moreno anno úgy írta le a spontaneitást, mint egy állapotot, egy energiát, amely a kreativitásba áramolva létrehoz egy kulturális konzervet, majd abban a pillanatban tova is száll. A kulturális konzerv leginkább egy referencia keretként értelmezhető. Gondoljuk végig a napunkat: hány döntésünket, cselekvésünket fogja befolyásolni az, hogy a már beállt megoldást választjuk? A legtöbbet. És hányszor fogunk valami olyat tenni, amit addig még soha? Nem sokszor. Ez nem negatív dolog, ezek a kulturális konzerveink: meghatározzák az életünket és alapvetően hasznosak. Azonban paradox módon mégis korlátozzák azt, ami létrehozta őket: a kreativitásunkat.

A fenti kérdezősködésre visszatérve az lehetne a következő kérdésünk, hogy akkor mi is az a spontaneitás?! A spontaneitás a hétköznapi ember számára könnyen megfogható a tapasztalatok révén, ugyanakkor sokkal nehezebb szavakba önteni jelentését, és még sokkal nehezebb a tudomány kritériumainak eleget tevő definícióval előállni. A spontaneitást állapotként határozta meg a tudomány, amely létrejön, majd meg is szűnik. Elképzelhető-e azonban, hogy a spontaneitás energiái mégsem tűnnek el nyomtalanul? Lehetséges-e, hogy valamiféle tudást jön létre a spontaneitásról, amely ahhoz vezet, hogy valaki spontán ember legyen? Helyes-e, amikor a spontaneitást tapasztalatainktól vezérelve emberi jellemzőként fogjuk fel? A választ talán a pozitív pszichológia egyik elmélete nyújthatja.

Maroskeresztúri János

A júniusi Vigiliában jelent meg Maroskeresztúri János cikke Kalandvágy erénye* címmel. A cikk egybecseng a morenoi tanítással és az én kedvenc gondolataimmal is. A szerző hívő katolikusként járja be a témát. (Aki ismeri a közeget, tudja, hogy a kaland erényként való értelmezéséhez is bátorság kell.) A posztban mindennek a kezdetéről, az elindulásról lesz szó, ebben az érdekes morális megközelítésben.

"A kalandvágy erénye hajmeresztő ötletnek tűnik. Morális érzékünk hagyományos rétegei tiltakoznak, a szóhasználatban pedig rejtett ellentmondást gyanítunk. Valóban: az erény egyfajta megszilárdult döntési, cselekvési stílust jelöl; a kalandvágy azonban ennek az ellenkezőjét sugallja. Mégis éppen ez a paradoxon hívja fel a figyelmünket arra, hogy a kaland ... látóterünk minden kiemelkedő pontján jelen van: a természet törvényei, különösképpen az élet fejlődése, az emberi élet több sorsdöntő eseménye, sőt Isten nagy tettei ... is megváltás-szerű jelenségeket mutatnak. Nincs lét, nincs élet kaland nélkül." (kiemelés tőlem)

Szerepelméleti sorozat III. rész

A szerepelméleti sorozat előző két posztjában a szerep fogalmát és a szerepek fejlődését mutattam be. Most arra teszek kísérletet, hogy erre alapozva magyarázatot adjak arra, hogyan áll össze a jelen pillanat, az itt és most.

Szórakoztató kérdés minden pszichológiával (és némely filozófiai rendszerrel) kapcsolatban, hogy hogyan értelmezik a jelen pillanatot. Vagyis azt, hogy milyen helye van az elméletben annak, amit itt és most, a jelenben megélek. A szerepelméletnek egy egyszerűnek tűnő, de messzire mutató válasza van erre.

Vidáman vezetek hazafelé, a párom hív. Kikapcsolom a rádiót és csevegünk egy kicsit. Épp arrafelé kanyarodom, amerre gyerekkoromban laktam és meglegyintenek a múlt emlékei.
Milyen szerepben is vagyok én most szerepelméletice? Mert nem egyben, az biztos. Először is ott van az autóvezető, ez fix. Aztán a rádióhallgató, majd a beszélgető. Ami szintén nem szimpla ügy, nem akárkivel beszélgetek, valamilyen társi szerepben is vagyok. És életre kel bennem a focizó gyerek is, ha még csak egy rövid érzés erejéig is! Ha a rádióhallgatót nem is számolom, akkor is három szerep aktiválódik bennem egyszerre. Szerencsére ezek szépen megférnek egymás mellett, színezik a tudatomat, nem akadnak össze.

A jelen pillanatot az éppen aktív szerepek jelentik. A pillanat érzései, gondolatai és cselekedetei a szerepek belső szerveződéséből származnak.

Ahogy hajtok tovább a beszélgetés befejezése után, egy öregurat látok, ahogy a lerobbant járgányát keservesen tolja. Egyszerre két dolog merül fel bennem: gyerünk segíteni és rögtön utána, hogy siessünk haza, hiszen megbeszéltük, hogy este moziba megyünk. A segíteni akaró humanista és a célvezérelt végrehajtó szerepei egyszerre aktiválódnak bennem és keverednek azonnal konfliktusba. A két szerepet nem lehet egyszerre eljátszani, ugyanúgy az időmet követelik. Szerencsére aktiválódik a döntéshozó szerepem is, kiugrom, tolok, vissza, nyomás haza.
A példa alapján egy teljesebb megfogalmazást adhatunk a szerepek és a jelen kapcsolatára.

A jelen pillanatot az éppen aktív szerepek, a köztük lévő kapcsolatok és köztük zajló dinamikus történések adják.

Ahogy az egyik pillanat folyik a másikba, az egyik helyzet átadja a helyét a következőnek, úgy bukkannak fel és tűnnek el a tudatunkban a szerepeink. A szerepelmélet szerint a rámelegedés, ez a speciális energia áramlik egyik szerepből a másikba. Némelyikbe több jut, némelyikbe kevesebb. Mindenesetre a pillanatot, az itt és mostot az aktív, rámelegedéssel feltöltött szerepek adják.

Úgy, ahogy az éppen játszó hangszerek adják a zenekari mű pillanatát.

Ez a poszt egy konkrét szerep (a bocsánatkérő) körüli kérdéseket és a szerep fejlesztéséhez adott konkrét ötleteket tartalmazza. Ajánlom azoknak, akiknek nehezükre esik bocsánatot kérni.

Nem tudsz bocsánatot kérni? Nem csodálkozom. Ha bocsánatot kérsz, azt érzed, hogy megalázkodsz, megsemmisülsz. Ezért aztán zavartan pislogsz és a lelkiismeretfurdalásod kompenzálod. A nyilvánvaló bunkóságaid esetén is inkább hallgatsz. Ilyenkor belül a szakadék szélén vagy. Ha bocsánatot kérnél, bele is esnél. Ha a többiek dühösek lesznek vagy elfordulnak tőled mert nem kérsz bocsánatot, akkor viszont apró megkönnyebbülést élsz meg. Csak várni kell, amíg elmúlik a vihar. 

Ez a helyzet - bármelyik oldalról - sokaknak ismerős lehet.  Vagy nem tudnak bocsánatot kérni, vagy egy számukra fontos személy nem tudja megtenni ugyanezt.

Ez a viselkedés annyira kontraproduktív, annyira csökkenti a személy életminőségét, hogy biztosak lehetünk benne, egy ősi védekező mechanizmus túléléséről van szó. A gyerekkorban megélt szituációk és a felnőttkori esetek egyaránt szerepelnek benne.

A szerepelméletet sikeresen alkalmazom a coachingban és a tréningeken. Ebben a posztban bemutatok egy, a coachingban jól használható, nagyon általános eljárást és annak hátterét. Arra is kitérek, hogy mely ponton lépek be a coacheeban zajló folyamat aktív alakítójaként.

Eléggé elterjedt (és helyes) nézet, hogy egy coaching folyamatban a megoldás egyik kulcsát a coachee erőforrásainak feltárása és aktív használata jelenti. A coachok és terapeuták fejében gyakran egyáltalán nem tiszta, hogy ezt az elvet hogyan érvényesítsék. Napjaink tévés vagy rádiós megmondóemberei (és mások is) simán képesek a valódi kérdések feltárása helyett saját megoldásaikat a másikba döngölni. A másik végletet azok képviselik, akik szerint semmit nem szabad a coacheeban befolyásolni, mindenre neki kell rájönnie. Ez persze aztán hamar vöröskeresztes nővér mentalitássá fajul, ahol a coach aggódva figyeli a coachee minden érzelmi rezdülését. Hogy ezeket elkerüljük, a szerepelmélet használjuk a diagnózishoz és az intervenciók megtervezéséhez is.

Hogyan lehet a coachee erőforrásait feltárni ésa problémák leküzdésére használni? A kérdés a szerepelmélet nyelvén (kissé kiterjesztve) így szól: hogyan lehet feltárni a coachee progresszív szerepeit és ezeket a fragmentált szerepeinek feloldására használni? (Ezekről bővebben a Szereptörténet című posztban írok.)

Lőrincz Éva, a cikk szerzője

pszichodráma számunkra nem pusztán módszer, hanem lehetőség, hogy intenzíven kapcsolatba kerüljünk az életünkkel. Nem csak gyógyulás és fejlődés, de az önmagunkkal alkotott egység örömének ünnepe is. A színpad számunkra olyan hely, ahol legtitkosabb vágyaink, legkreatívabb elképzeléseink, legizgalmasabb terveink is testet ölthetnek. Olyan hely, ahol létrejöhet a találkozás: a találkozás önmagammal, a másikkal és az élet teljességével.

 

Hogy mi minden történhet veled egy pszichodráma csoportban?

Mindenekelőtt találkozol 10-15 ismeretlen emberrel, akikkel kapcsolatban elsőre el sem tudod képzelni, hogy kiöntöd nekik a szívedet. Aztán lassan-lassan megszokod őket, megszokod jelenlétüket, figyelmes leszel mozdulataikra, hanghordozásukra, apró arckifejezéseikre. Kezded megismerni történetüket, sorsukat, múltjukat és jelenüket, és bepillantasz elképzelt, vágyott vagy akár rettegett jövőjükbe is. 

Fokozatosan kapcsolatba kerülsz velük. És ahogy ez a kapcsolat megszületik, elkezdenek érdekelni téged ezek az emberek, egyre több közös vonást látsz meg a saját kérdéseid és az övéik között, egyre több hasonlóságot ismersz fel a felszínen olyannyira elütő életutakban. 

Egyszer csak megérted, hogy ők is, akárcsak te, az emberiség egyedi és megismételhetetlen képviselői, akikkel osztozol az emberi nem örök kérdéseiben: ki vagyok én és ki vagy te; mit jelent kapcsolatban lenni a másikkal; mit jelent férfinak és nőnek lenni; mit jelent családban élni és mit jelent egyedül lenni,; hogyan lehet túlélni egy fájdalmas szakítást vagy elutasítást; mit jelent felelősséget vállalni egymásért, valakiért, a gyermekünkért; mit érek, mire vagyok képes, miben vagyok megismételhetetlen; hol korlátozom magam, és hol korlátozok másokat…

A pszichodráma csoportban aztán szép lassan megtapasztalod, hogy milyen az, amikor egymásra figyelő, egymás iránt érdeklődő emberek közösségében léphetsz kapcsolatba önmagaddal: önmagad előtt is ismeretlen adottságaiddal és képességeiddel, a félelmeid és hiányosságaid mélyén rejlő fájdalmas sérüléseiddel, a szíved mélyén élő jósággal és szeretettel. 

Egyszer csak felismered, hogy ezek az emberek mérhetetlenül nagy segítséget nyújtanak neked azzal, hogy megosztják veled sorsukat, élményeiket, tapasztalataikat, félelmeiket és sérüléseiket, vágyaikat és inspirációikat. Egyszer csak megtapasztalod azt, hogy nem vagy egyedül, nem vagy magadra hagyva az élet viharaiban, megérted, hogy örömmel töltenek el új kapcsolataid, és a többiek is örömmel lépnek kapcsolatba veled.

A pszichodráma csoportban a színpad nem a látszat és a megjátszás helye, hanem az a lehetőség, hogy minden és mindenki olyan legyen, amilyen. Jacob Levy Moreno, a módszer alapítója, az igazság színpadának nevezte a dramatikus munka terét. 

A dramatikus munkában ugyanakkor soha nem erőltetünk semmit, soha nem próbálunk „leleplezni” valamit vagy valakit, nem keresünk bonyolult és rejtett összefüggéseket, hanem csak egyszerűen hagyjuk, hogy kapcsolataink, helyzeteink, belső konfliktusaink megnyilatkozzanak, feltárják magukat, hogy kapcsolatba léphessünk ezáltal mindazzal, amit hétköznapjainkban nincs időnk észrevenni. Ez a megértés, ez a belátás vezet el minket egy tisztább és tudatosabb cselekvéshez, mely kreatív lényünk mélyéből születik meg szinte meglepő természetességgel. Ahogy növekszik spontaneitásunk, úgy növekszik bennünk az élet szeretetének érzése, úgy érezzük egyre inkább, hogy létünk értelmes és örömteli.

 

160 órás önismereti pszichodráma csoport, 2011 október-2012 július

Időbeosztás: havonta egy alkalom (16 óra), összesen 10 alkalom. Péntek: 18-22h, Szombat: 10-18h

Ár: 19 000 HUF/alkalom

Ingyenes bemutató alkalom: szeptember 22. 17.30-21.00 (helyszín később)

Vezetők: Aszalós Péter pszichodráma vezető, Lőrincz Éva pszichodráma vezető

Jelentkezés: Kadlecsik Zoltán,  fonokapcsolat@gmail.com, 0620-8246907

 

peter.aszalos 2011.05.09.

Leszokás

Leszoktam a cigiről. Hét évig szívtam, tavaly augusztusban letettem. Egy gyógyszer segítségét vettem igénybe. A gyógyszeren kívül még további módszereket is használtam és rengeteg következménnyel néztem szembe. Ez a poszt a leszokás(om) szerepelméleti megközelítését és néhány tanácsot tartalmaz.

Fontos, hogy szerettem cigizni, nagy ivások és baráti beszélgetések, balatonparti slukkok, felszabadult romantikus esték, téli kávéházi elvonulások és kis japán sörözők emléke kapcsolódik a gomolygó füsthöz. A szabadság képe, a kötetlen együttlét rítusa, a világba való beavatottság jelképe - ezek kísérték a tüdőmbe áramló füstöt és az agyamba kötődő nikotint.
Öt évig jól is működött mindez, de utána kezdtek elromlani a dolgok. Rossz ébredések, nehézségek az úszásban és a futásban, furcsa nyomások a mellkasomon: ezek lettek mindennapjaim kísérői. Éreztem, hogy változom belül, már nem bírom és nem is akarom. A sejtjeim pihenésért könyörögtek. Segítségként jött, hogy a párom is azt kérte, szokjam le a cigarettázásról. 

A nyáron elég sokat szívtam, így napi fájdalmak és rossz érzések kísérték a slukkokat. Fájt a gyomrom és a fejem, mérgezetten ébredtem, vagyis jól megágyaztam a szakításnak. Lecsökkentettem az adagot és egy nap elszívtam az utolsó szálat is (és szedtem két hétig a gyógyszert). Nem szóltam senkinek, de nem babonából, hanem azért, hogy ne emeljem magas rangra a leszokást. Azt akartam érezni, hogy természetes és nem kell hozzá különösebb erőfeszítés. Az első időkben sokat segített a tudat, hogy a cigaretta-rohamok kb. 30 másodpercig tartanak. Ennyit kellett valami mással kibírni. Ezzel párhuzamosan eléggé hatékonyan mentalizáltam magam. Minden esetben, amikor megkívántam a füstöt, a legrosszabb testi állapotaimra gondoltam, amit a cigi okozott. Megpróbáltam - eléggé sikeresen - a rossz állapotot a cigeratta vágyához asszociálni. 

Elkezdtem figyelni a sportteljesítményeimet. A leszokás utáni harmadik héten már átúsztam víz alatt a 33 méteres medencét a Szigeten. Előtte ez elképzelhetetlen lett volna, kb. 10 métert bírtam. Tudatos volt bennem, hogy kellenek olyan szerepek, amelyek gyorsan elkezdenek növekedni a leszokás miatt és az elért siker megerősíti az elhatározásomat.

Egyetlen hely van, ahova életünk végéig mindig hazatérhetünk, egyetlen ember van, akivel életünk végéig mindig kapcsolatba kerülhetünk: önmagunk.

Az önmagunkkal kialakított erős kapcsolat, az önmagunkban megteremtett belső világ otthonossága alapvető ahhoz, hogy másokkal is jó kapcsolatba kerülhessünk, és hogy külső helyszíneinken, a fizikai otthonunkban, munkahelyünkön vagy a természetben is otthonosan érezhessük magunkat. Aki önmagán belül otthon van, annak számára a világ is otthonos hely lesz.

Milyen a világod, milyen berendezési tárgyakkal van tele belső lakhelyed? Málladozó, lelakott bútorokkal vannak tele szobáid, dohos családi örökségekkel, vagy szép és izgalmas tárgyakkal vetted körül magad, jól kiválogatva a korábbi generációk néhány értékes hagyatékát?

Barátok vagy ellenségek látogatnak gyakrabban lelked otthonában?

És lakóként ápolod-e belső környezetedet, jól bánsz-e magaddal, szépítgeted-e otthonodat? Te vagy-e a tulajdonos vagy van egy kritikus, elégedetlen, morgós házinénid, aki parancsolgat és borsot tör az orrod alá? Rendelkezel-e önmagaddal, ismered-e lakhelyed minden zugát, szoktál-e takarítgatni a rejtett szögletekben?

És milyenek lelked otthonának falai? Várfalak, melyekre hatalmas létrákon merészkedhet csak fel a bátor ostromló? Vagy széles kapun át jöhetnek a vendégek? Védett-e lakhelyed a veszélyekkel szemben, és nyitott-e a lehetőségekre? Van még helyed, hogy új szárnyakat építs, vagy új emeletet emelj?

Van-e dühöngőd és csendes sarkod? Van-e lehetőséged önmagad otthonában megpihenni? És megengedheted-e magadnak, hogy ebben az otthonban féktelenül jól érezd magad?

Lőrincz Éva, a cikk szerzője

Ahhoz, hogy egyedüllétünk ne magány legyen, hogy ne érezzük ezekben a pillanatokban valakinek vagy valaminek a kínzó hiányát, hogy ne kelljen életünket pótcselekvésekkel és pótszerekkel teletömjük, mindehhez nagy szükségünk van arra, hogy belső világunkat a magunk számára lakhatóvá tegyük. Kitessékeljük a kéretlen vendégeket, a ránk akaszkodó rokonokat, kidobáljuk a fölöslegessé vált kacatokat, és beszerezzük a számunkra szükséges dolgokat. Egy kis renoválás sem árt időnként, sőt olyan is előfordul, hogy házunkat szerkezetileg is meg kell erősítenünk. Ám ha mindezt azzal az izgalommal és lelkesedéssel tesszük, mellyel fiatal házasok vágnak bele otthonuk kialakításába, megérthetjük, hogy legfontosabb dolgunk az életben – jó érzésünk és otthonosságunk megteremtése – örömteli és izgalmas lehetőség.

Otthon önmagamban 3 napos intenzív pszichodráma workshop. 2011. június 10-12.

Lőrincz Éva, a cikk szerzője

Az elköteleződés az élménynek való önátadás. A szenvedély intenzív elköteleződés valami mellett, mindent átjáró érzelmi viszony. 

Ezért a szenvedélyben kockázatot kell vállalnunk: az érzelmi sérülés kockázatát; és át kell adni önmagunkat: nem vonhatjuk ki lényünknek egyetlen részét sem az átélésből. Az tudja átadni magát egy élménynek, aki elegendően érett, autonóm ahhoz, hogy ne féljen a sérüléstől, a változástól, vagy a megsemmisüléstől. 

A játékszenvedély vagy az önkábítás szenvedélye nem igazi szenvedély, hanem függőség. A függőség menekülés a lét ereje, a saját belső erő elől. Az önkábítás, a nyájjal együtt bégetés, a kapcsolati függőségek mind-mind helyettesítői egy igazi szenvedélynek. A függőség nagyon megmozgató tud lenni, de az eredménye kiszolgáltatottság és a tudat beszűkülése.

Az igazi szenvedély tanít és kitágítja a befogadható dolgok világát.

A szenvedély nem a fiatalságot jelenti. És nem is a vad szexuális kalandokat. A szenvedélyben akarat van, akarat a valamivel vagy valakivel való teljes és intenzív kapcsolatra, szabad elhatározásból.

Mindig szenvedély van ott, ahol a személyiség növekszik. Enélkül nem lehet belépni az ismeretlenbe.

Egyik legelső posztomban azzal foglalkoztam, hogy mi is a pszichodráma. Több megközelítést, definíciót soroltam fel és szavazni is lehetett. Sőt, saját véleményt is lehetett alkotni. Az eredményt az alábbi táblázat mutatja. A két egyéni véleményt alul olvashatjátok a kommentjeimmel.

Mi a pszichodráma?  #
A pszichodráma az Igazság színháza.  7
A pszichodráma az élet duplája.  4
A pszichodráma eredetileg Jacob Levi Moreno által a század első felében kidolgozott akcióelvű cselekvésközpontú tüneti- és feltáró jellegű csoportpszichoterápiás módszer.  4
A pszichodráma egy mély szemlélete az életnek annak minden bonyolultságával és káoszával.  3
A pszichodráma rámelegedés az élet születésének pillanatára.  3
Kipróbálni az életet mielőtt az megelőzne: ez a pszichodráma.  1

 

És a két egyéni vélemény:

Drámajáték, melynek forgatókönyve nem a Sorskönyv, hanem a szabadság, a főszereplő pedig nem Más, hanem Te és Én.

A pszichodráma kioldani egy kötélen a csomót,vagy csomót kötni egy kötélre,vagy fordítva, :)

Az első nagyon komoly és szép, simán felvállalnám egy pszichodráma molinón. A második játékos, dialektikus, szívesen elmondom egy helyzetben, ahol ismertetni lehet a pszichodrámát. (A két utóbbi megoldás szerzője jelentkezhet nálam egy kedvencital meghívásra.)

 

A csoportkultúra szövedékének formálódása pillanatnyi döntéseken múlhat. Ha nincs erős tradíció vagy erős vezető, akkor apró döntések is meghatározhatják a csoport jövőbeni viselkedését, hangulatát, döntéshozatali mechanizmusait.

Minden csoportot - a pszichodráma csoportoktól az óvodaiakon keresztül a katonaságig - jellemez és meghatároz egy kultúra, a gondolatok és működések egy rendszere. A csoportkultúra a csoportnormákban, a szabályokban ölt testet és mondja meg mindenkinek, hogy mikor cselekszik jól vagy rosszul, mi az értelmes és értelmetlen, mit szabad és mit nem, stb. Például a pszichodráma csoportok kulturájában fontos szabály a csoporttitok. Ez azt írja elő, hogy a csoporttagok a csoportban történteket másnak nem mondhatják el. 

A csoporttitok szabálya rávilágít arra, hogy a szabályok fontos értékeket, értékrendi elemeket közvetítenek - ebben az esetben a csoportbizalom értékét védi ez a szabály. A katonaságnál az elöljárót mindig tiszteletadás illeti meg, ami közvetíti a hierarchiát, a felettesek dominanciáját. Az oviban nem szabad káromkodni. Ez a szabály szocializálja, tanítja a gyerekeket a társadalom egyik fontos közmegegyezésére.

A szabályok úgy működnek, hogy aki betartja őket, az a csoport tagja marad. Aki viszont nem tartja be őket, azt a csoport előbb-utóbb száműzi. Mivel a csoporthoz tartozás óriási érték számunkra, ezért inkább alkalmazkodunk és az előírásoknak megfelelően viselkedünk.

A dramatista legfontosabb tennivalója az interjú fázisban a bizalmi kapcsolat kiépítése és egy sor, a játékot érintő körülmény megteremtése.

Egy protagonista dráma több szakaszra osztható, ezek közül az első az interjú szakasz. Az interjúban a dramatista első feladata, hogy jó munkakapcsolatot alakítson ki a protagonistával. Ki kell építenie a teljes bizalmat kettejük között, különösen olyan esetekben, amikor nagyon érzékeny játéktémáról van szó. Minden olyan lehetséges akadályt számba kell vennie, ami a protagonistával való jó viszonyára kihathat.

Ne felejtsük el: a protagonista választja a dramatistát, rábízza magát és jogosan várja el, hogy jó kezekben legyen. A dramatistának rá kell melegednie arra, hogy elfogadja a protagonistát és a protagonista fejlődésének perspektívájából értse meg a történéseket. Még akkor is, ha ez esetleg személyesen nehéz érzéseket okoz.

1 komment

Címkék: interjú

peter.aszalos 2011.01.23.

Irigység

Az irigységet minden ember ismeri. Egyike a hét főbűnnek a katolikus vallás szerint, Bertrand Russel pedig az emberi boldogtalanság egyik legfőbb okának mondta. Az irigység testvére a káröröm: akkor érezzük, ha egy irigyelt (vagy szimplán csak utált) embert kár ér. A káröröm ellentétére (amikor egy másik ember szerencséjének, jól-létének örülünk) jellemzően nincs magyar szó, a buddhisták azonban jól ismerik és nevesítik is, a mudita a harmadik legfontosabb isteni erényt jelöli.

Kant az irigységet ellenállásnak látta: szembesülnünk kellene azzal, hogy az életünket elhomályosítja egy másik embernek a szerencséje, pozíciója, élethelyzete, státusza, előmenetele. Ehelyett inkább a másikat gyűlöljük. Kant rámutat, hogy az egész jelenségnek a mélyén az rejlik, hogy jó-létünket és a létünket általában nem önmagában, hanem mindíg másokkal összehasonlítva tekintjük. Referenciaszemélyeket választunk ki és velük hasonlítjuk össze magunkat.


Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Vikár András játékrendezésének egyik kiemelkedő vonása a játékok képi átláthatósága, transzparenciája, és az ahogyan ebben az átláthatóságban megfoghatóvá válnak, szinte fizikailag megtestesülnek az összefüggések, kapcsolatok.

Vikár bevalottan szereti szimultán kezelni a színpadon a protagonista különböző színtereken, különböző idősíkokban, sőt, eltérő valóságsíkokban folyó „jeleneteit”. Sokszor három-négy (de szinte mindig legalább két) jelenet van egyszerre a színpadon. (Talán ezért is nem használ alteregót – három-négy duplázóra is szüksége lenne sokszor.) Ezt a technikát nevezi montírozásnak. A montírozással (Vikár saját megfogalmazása szerint) négy-öt hosszadalmas lépést is meg lehet takarítani.

Mire jó a pszichodráma? - kérdezik szkeptikusan szkeptikus ismerőseim. Mivel ad többet, mint amit egyedül is meg lehet oldani? Önismeretet? Kinek jó az, ha ismerem magam? Akkor majd úgy fogom leüvölteni a csajom fejét, hogy tudom, hogy azért teszem, mert az apám vert? Vagy majd állandóan magamat fogom elemezni és nem fogok egy jót inni vagy b***ni?

Az önismeret passzív szó, nem ragadja meg azt, amitől érdemes lenne energiát feccölni a megszerzésébe. Pedig az önismeret baromi hasznos dolog, az élet alapjaihoz tartozik. Egyszerre tükörbenézés, akció és végtelen folyamat.  

Lelkes Orsi, a cikk szerzője. Felsőfokú pszichodráma képzésbe jár. Nemrégiben indított Bécsben csoportot és blogot ír.

Nevethetnénk is éppen rajta, és talán éppen azért nevetünk is, mert annyira fájdalmas és nehéz. Milyen is az, amikor az ember épp legfontosabb pillanataiból kilép, nincs jelen, nem tud jelen lenni, és az élmény érintetlenül elsuhan mellette? Sajnos a jelenetet nem lehet visszapörgetni. És mennyivel szörnyűbb, ha ráadásul ez újra meg újra így zajlik. Vajon van-e élet a halál előtt?

Alvy Singernek nagyon drukkoltam. Talán mert Woody Allen játssza, és talán mert egy iparkodó negyvenéves, aki középerős életközépi válságát éli. Jön a szerelem... jön a nő... és aztán a legintimebb pillanatban el is megy. De nem úgy. Sajnos. Intim pillanat, még vörös izzó is kerül az éjjeli lámpába. Annie pedig kilép belőle. A teste ugyan ott marad, de ez talán annál is rosszabb. „Lelke” viszont kiül a székre, onnan figyel. Rajzolni támad kedve. És Alvy észreveszi őt, sőt, mondhatjuk, emberszámba is veszi... de hol van itt már a szerelmes együttlét intimitása? Hát, annak lőttek. Marad a humor, a nevetés, a filmes merítkezés az abszurdba.

Miért is kell Annie-nek érzelmileg kilépnie ebből a helyzetből? Abból a helyzetből, amit ő is kívánt indulásképpen? Lehetne itt számtalan analitikus magyarázatot adni: érvelve az intimitástól és a kontrollvesztéstől való félelméről, arról, hogy egyszerre vágyik hevesen a közelségre és elfogadásra és egyben retteg attól, hogy kevésnek találják és elhagyják. Lehetne, de nem érdemes. Mert Annie tudja ezt a legjobban. És mert a valódi válasz csak Annie tudásából, megértéséből születhet. Annie-t érdemes megkérdezni. Annie-nek a dráma színpadán érdemes Annie-vé válnia, úgy, ahogy van, beleértve valamennyi működési minőségét, valamennyi különböző Annie-ségét.

Annie a protagonista játékban átélheti, hogy hogyan érez az az Annie – az az énrész – amelyik kilép. Azonosulhat a „Kilépő Annie”-val, szőröstül bőröstül. Itt, a mintha tér valóságában a Kilépő Annie szabadságot kap arra, hogy felálljon az ágytól, hogy azt tegyen, amit valóban tenni akar. Ráérezhet, hogy milyen érzés kint lenni. Ráérezhet arra, hogy hányszor és hogyan szokott hasonlóképpen kint lenni. Rádöbbenhet, hogy mióta is szokott így kilépni. Megérezheti ennek otthonosságát vagy éppen számkivetettségét. Onnan, kintről pedig rátekinthet a helyzetre, az ágyra, a „másik Annie-re”, a „Szeretkező Annie”-re, arra az Annie-re, aki azt választotta, hogy szerelmével – a kedves negyvenes Alvy-val - együtt lesz. A két Annie beszélhet egymással. A két Annie találkozhat.

A játék színpadán így tehát végre lehetővé válik az, hogy teljességében jelen legyen az, ami van: a kint levő és a szeretkező. Egyik a másik után, és aztán pedig egyszerre mindkettő - a segédének segítségével. A megoldás, a találkozás a dráma misztériumából születik. Előre megírt forgatókönyv nincs. Csak eszköztár. Eszköztár ahhoz, hogy az élet élménnyé, szenvedéllyé váljék. Itt és most.

peter.aszalos 2010.12.10.

Névjegy

Az egyik óbudai sörözőben iszogattam úgy hat évvel ezelőtt. A szűk helyen egy pillanat hevében összeismerkedtem egy törzsvendéggel, aki így mutatkozott be: "szellemi szörfös vagyok és polihisztor". Elég sokra tartotta magát (hogy úgy mondjam high profile csávó), de ez a bemutatkozás nyilván sokkal többet elárult róla, mintha annyit mond, hogy Tibor vagy Géza vagyok. Nem kis mértékben hatott is rám a dolog. Egy határozott, önbizalommal teli, sikeres arccal találkoztam.

Arisztotelész szörfözik Új-Zéland partjainál.

 

Paradox intenció a neve azon módszernek, amelyet Viktor Frankl, Auschwitzot megjárt osztrák orvos dolgozott ki. A módszer elve nagyon egyszerű. Ha neurotikusan (vagyis alaptalanul, nem valóságosan) félünk valamitől, akkor el kell kezdenünk azt kívánni, amitől félünk. Mégpedig extrovertáltan, kimondva, humorosan, eltúlozva. A kívánság és a félelem semlegesítik egymást. Nem lehet egyszerre rettegni valamitől és ugyanakkor kívánni is. Nem lehet például félni attól, hogy pánikba esem a nagy tömegben, ugyanakkor pedig azzal a szilárd elhatározással belemenni a tömegbe, hogy óriási pánikhangulatot akarok átélni. Ugyanígy - Frankl példájával élve - nem fog elkezdeni izzadni udvarlási helyzetben az a fiatalember, aki elhatározza, hogy legalább egy liter vizet ki fog izzadni.

Szerepelméleti értelemben a következő történik. A sima neurotikus félelem esetén a személy retteg attól, hogy akarata ellenére nagyon fájdalmas szerepekbe kerül. És persze ez elegendő ahhoz, hogy elinduljon az önmagát erősítő pánik. A pániktól félő és a pánikoló szerepek pillanatok alatt betöltik a képet, mert egymást erősítő kapcsolatban vannak.


A paradox intenciót alkalmazva azonban a magát humorral szemlélő és a játékosan tervező szerepek aktiválódnak és színezik a pillanatot. Ezek találkozva a pánikkal, kioltják egymást, mert egymással gátló kapcsolatban vannak. A dolgot az alábbi szerepképlettel fejezhetjük ki:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Viktor Frankl a fóbiák, neurotikus félelmek kezelésekor alkalmazta a paradox intenciót. Persze ennél enyhébb és egyszerűbb esetekben is működik. Erre klasszikus példa a zavar. Ha van olyan helyzet az olvasó életében, amikor zavarba jön, akkor próbálja ki a következőt. Mielőtt a helyzetbe kerül, határozza el, hogy bármi történjék is, el fog pirulni és hebeg-habog egy ideig, egyik lábáról a másikra áll, mintha egy Monthy Python felvételen lenne statiszta. Garantálom: nem fog sikerülni. Vagy legalábbis nem úgy. Mert a kritikus helyzetben nem a zavart és a zavartságtól félő szerepei lesznek (csak) aktívak, hanem a humoros és célratartó szerepei is.

Zavarra fel!

 

Egy jó írás a paradox intencióval kapcsolatban itt található.

 

A rendőri túlkapások megfékezéséhez otthon is elvégezhető gyakorlat egy megfelelően megengedő, kommunikatív és empatikus felettes szerv kiépítése vagy megerősítése.

A külső elvárásoknak való megfelelési vágy nagyon sokak életét teszi tönkre vagy legalábbis teszi kellemetlenné.  Az elvárások mindenütt megjelennek az érzések és gondolatok között: jól vagyok-e öltözve, le fognak-e nézni a kopott cipőm miatt, biztosan ciki az angol kiejtésem, megalapozatlan a véleményem, stb. Állandóan néznek, figyelnek és főleg megítélnek. Ezek az érzések aztán egy csomó felesleges tettre sarkallnak. Órákig tartó készülés egy buliba, ahol kiderül, hogy senki nem öltözött ki, izgulás egy olyan vizsga miatt, aminek nincs tétje. Tetejébe pedig összekeveredik, hogy mi az enyém és mi nem. A vágyaimból elvárások lesznek és így megkeserednek. A sok megfelelés végére pedig nem tudom már eldönteni, hogy ki vagyok. Csak kotorászva keresgélek magamban magam után.

Nagyon sok ember szenved a belül hordozott és külsőnek megélt elvárásoktól, amelyek gyökere általában a gyermekkorban található. Pszichodráma játékokban gyakran kerülnek elő olyan helyzetek, amikor egyik vagy másik szülő szisztematikusan óriási terhet rak a játékosra. "Neked mindenben ki kell tűnnöd!" vagy "Ne szomorítsd el rossz jegyekkel anyádat!". Az ilyen üzenetek aztán megragadnak, internalizálódnak (bensővé válnak) és később egy sor más is rájuk rakódik. Kialakul egy belső szerep, a szigorú ellenőrzést gyakorló vizsgáztató, a belső rendőr szerepe. Freud felettes énnek hívta a pszichének ezt a részét. A szerepelmélet szerint ez is egy (vagy több) szerep, amivel az énünk másik részei állandó kapcsolatban vannak (nevezetesen azokat ellenőrzi a rendőr). Általában túlfejlett szerepről van szó, amit nagyon fontos leépíteni. Szélsőséges esetben a felettes én rendőre bezárja a többi részt, magába olvasztja őket.

A történelem során rengeteg szereplehetőség jött létre. Vannak örök szerepek és vannak olyanok is, amelyek keletkeznek és eltűnnek. Egy új szerep kitalálása ugyanolyan innováció, mint egy új műszaki megoldás vagy termék. A szerep stabilitása múlik a társadalmi igényen és a szerep által kielégített egyéni szükségleteken is.

Az emberiség történetében rengeteg szociális szerep alakult ki. A legősibbek között szerepel a király (törzsfőnök), pap (varázsló), katona, művész, földműves, állattenyésztő (és persze a prostituált). A társadalmi munkamegosztás finomodásával ezrével jelentek meg a különböző foglalkozás-szerepek: a jogász, tudós, favágó, varga, cipőfelsőrész-készítő, szabó, vagy olyan extrábbak, mint a temetkezési vállalkozó, mumifikátor vagy bíborkészítő. És persze a fontos szerepekhez kapcsolódó kiegészítő szerepek, mint a hoppmester, sekrestyés, kardkovács, festékkészítő, ekés és nyerges. Sajnos nincs ezzel kapcsolatos feljegyzés, de sokba' fogadnék, hogy a strici szerep megszületése maximum néhány nappal maradt el a legősibb mesterség létrejöttéhez képest.

Könyvtárak vannak tele azzal, hogy a legősibb szerepek milyen módon jöhettek létre. Mindenesetre olyanok ezek, amelyek illeszkednek az emberi kapcsolatokban található leggyakoribb viszonyokhoz és szükségletekhez; az alá- és fölérendeltséghez, az isteni kereséséhez, az agresszióhoz és védekezéshez, a kifejezés vágyához és az élelmiszer megtermelésének szükségletéhez.

 

Egy ismerősömmel beszélgettem a pszichodráma és a tréningek kapcsolatáról a Gödörben. Olyan jól kérdezett, hogy elhatároztam, hogy a beszélgetésünket szerkesztett formában posztolom.
Az Openessence-ben sokat kísérletezünk olyan technikák kialakításával, amelyek a szerepelméletre épülnek és jól alkalmazhatóak különböző tréning környezetekben (nyílt csoport, munkahelyi közösség, vezetők). Az itt kiemelt részben a szerepelméletnek és a dramatikus módszereknek a tréningeken történő alkalmazásáról beszélgetünk.
 

peter.aszalos 2010.08.30.

Az az egy

Coaching során ismertem meg Robit, az Apollo és az Indie-take zenekarok gitárosát-énekesét. Az ő segítségével az önismereti kurzusainkon elkezdtünk zenével is foglalkozni. Mindenki hoz egy, a workshop tematikájához illeszkedő számot magával. Robi szakértő kommentárjaival és kérdéseivel segít mindenkinek megfogalmazni az érzéseit, gondolatait a zenéjével kapcsolatban.

Az egyik ilyen alkalommal - a Szárnyrakelve workshopon - mindenki azt a zenét hozta magával, ami őt elindítja, felröpteti. Az egyik résztvevő a Vad fruttik Lehetek én is című számát játszotta le.

 

 

A gerincvelőmig bizserget ez a szám. Moreno, a pszichodráma atyja a maximumig vitte azt az elképzelést, hogy a terapeutának hinnie kell a páciensben, kliensben, hogy az meggyógyuljon. Szerinte mindenkiben ott lakik Isten egy darabja, a kreatív géniusz, aki bármilyen heyzetben, még a legnagyobb fájdalomban is képes cselekedni és újat teremteni. A dramatistának az a feladata, hogy minden pillanatban rá legyen melegedve a másikban lévő kreatív géniuszra.

Nekem ez a szám elérhetővé teszi Moreno gondolatát.

És a szám szövege:

A Szerepelméleti sorozat első részében a szerepek témáját jártam körül. Ott a szerep - egyik definíciója szerint - a psziché gondolatokból, érzésekből és akciókból álló egysége. Mélyebbre nem mentem, de most - inspirálva Mérő László, Az elvek csapodár természete című könyve által - a három rész közötti kapcsolatról írok.

A gondolatok belső szerveződéséről az emberiség már nagyon sok tudományos megfigyelést felhalmozott. Az érzelmekkel kapcsolatban azonban a XX. századig kevesebb kutatás folyt - inkább a művészetek közelítenek az emberi léthez az érzelmeket vizsgálva.

Az utóbbi hosszú évszázadban egy sor elmélet és sokféle kategorizáció született az érzelmek magyarázatára és megragadhatóbbá tételére.

Az alábbi, háromdimenziós, Robert Plutchik evolúciós pszichológustól származó modell szerint az alapérzelmek négy ellentétpárt alkotnak. Az ábra középpontjától kifelé haladva gyöngül az érzelmek intenzitása, az adott érzés finomabb verziója jelenik meg. A Plutchik-ábrát azért mutatom be, mert az eleganciája mellett jól mutatja az érzések egész sorát, de az elmélet maga kívül esik a gondolatmenet fősodrán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerepelméleti sorozat II. rész

A szerepelméleti sorozat előző posztjában bemutattam a szerep fogalmát. Most a szerepek változásával, fejlődésével, történetével foglalkozom. Bemutatom a szerepek egy újabb felosztását is, amely nagyon jól használható a konkrét dramatikus munkában.

 

Minden szerepnek saját története van. Hogy valaki mentős lehessen, részt kell vennie egy tanfolyamon, ahol az alapvető anatómiai tudás mellett meg kell tanulnia az újraélesztést és a törött végtagok rögzítését is. Ezután sokat gyakorol valós helyzetekben és egyre több tudást, megoldást szed magára. Közben megtanulja az érzései irányítását is. Így van ez a többi szakmával is: iskolákban, tanfolyamokon a szakmára készülők megtanulják az elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Vagyis felépítik magukban a szakmai szerepeket egy szervezett tanulási környezetben.

Anyaképző

Érdekes módon a legtöbb helyen a vezetői szerepeket nem szervezetten tanulják az emberek. Nincs olyan iskola, ahol vezetőket képeznek, ez lehet hogy nem is lenne lehetséges. Így az iskolaigazgatói, vállalatvezetői és pártigazgatói szerepek nem intézményes keretek között, hanem különböző úton-módon, saját erőfeszítéssel, tréningeken, gyakorlati problémák megoldásával fejlődnek ki. Persze egy sor szerepre igaz ez az életben. Anya- vagy apaképző sincs, és sokszor az is kénytelen lakberendezőként vagy kertészként működni, aki nem tanulta.

Nem könnyebb feladat megtanulni az evést sem: a gyerekeknek évekbe kerül, míg a kultúrájuknak megfelelő módon lesznek képesek étkezni. Sokszor komoly frusztrációt kell átélniük a szocializáció folyamatában. Gyakran nem is gondolunk bele, de az evés, beszéd és párbeszéd, az írás és olvasás elsajátítása, vagyis a megfelelő szerepek, belső szerveződések kiépítése megfelel egy szakma kitanulásának. A környezet elfogadó és fejlesztő jelenléte és reakciói döntőek ebben a folyamatban.
A szexuális szerepeket is tanulni kell. Freud és követőinek kedvenc témája a pszichoszexuális fejlődés a maga szakaszaival és az egyes szakaszokban meg nem oldott problémák okozta fixációk későbbi következményeivel.

Az egyes szerepek különböző fejlettségi szinten vannak. A 40 éve Michelin-csillagos étteremben dolgozó chéf mesterszakács szerepe magasan szervezett, nagy szerep, míg az írást tanuló másodikosban az olvasó szerepe éppen hogy csak növekedésnek indult.

A szerepeket kidolgozottságuk, belső szervezettségük ereje alapján is jellemezhetjük. Ezt a jellemzőt a szerep méretének hívjuk.

A szerepméret a szerep történetével van szoros kapcsolatban. "Anyaságom története" - fogadjunk, van pár könyv ezzel a címmel, a "Hogyan lettem sztárszakács" és "Utam a vezérigazgatóságig" témájúakról nem is beszélve.

peter.aszalos 2010.06.29.

Atomok

Ez a poszt egy kis illusztráció a szociális atomhoz. A szociális atomba azok az emberek tartoznak, akik nélkül nem lennénk, akik vagyunk. Az alábbiakban két képet mutatok be Vajdics Anikó jóvoltából. A képek Tóth Borbála és Vajdics Anikó pszichodráma-csoportjában készültek a csoporttagok személyes jóváhagyásával. Más célra a vezetők beleegyezése nélkül nem használhatók fel.

Elég gyakori, hogy a szociális atomokat a pszichodráma csoportokban először egyéni munkával papíron, különböző tárgyakat használva készítik el a csoporttagok és a dramatisták előszeretettel használnak köveket ehhez a munkához. Ezért a középpontban lévő, azt ént jelölő tárgyat én-kőnek hívjuk.

Az első kép egy atom nyers fotója. A kövek és egyéb tárgyak nem csak az énkőtől lévő távolságukkal, hanem méretükkel, textúrájukkal is utalnak általában az adott személyre. Ezen a képen az én-kő sima, kerekded és a közelében kontrasztot képez két rücskös felszínű, vörös kő.

szociális atom

 

A második szociális atom képét kicsit átalakítottam, hogy kiemeljem a strukturáját. Érdemes megfigyelni, hogy a jobb szélső kőtől eltekintve mindegyik sima felületű. Az énkő közelében egy hosszúkás vörös és két aprócska kő helyezkedik el. Csak tippelni tudok, hogy ezek a szociális atomot kirakó férfi vagy nő társát és két gyerekét jelölik.

szociális atom

 

Az ilyen, tárgyakkal megvalósított szociális atom kirakása egyedül is élvezetes lehet, egy sor belátást hozhat. A pszichodrámában természetesen az atomok kirakása után sor kerül azok megelevenítésére is a színpadon.

Szerepelméleti sorozat I. rész

Ezzel a poszttal elindítom a nagy nyári szerepelméleti sorozatot. A sorozatban lesz szó a szerepekről, szereprendszerekről, a szereptérképről, a rámelegedés áramlásáról a szerepek között. Egy másik tematikus ágon a szociometriát, a személyek közötti kapcsolatok hálózatát mutatom be.

 

A pszichodráma elképzelését a psziché szerveződéséről a szerepelmélet írja le. A pszichodráma lényegéről, a spontaneitásról és a rámelegedésről szóló bejegyzések ágyaznak meg többek között a gondolatoknak, amelyeket itt kifejtek. Nem könnyű megérteni mindent elsőre, ezért az olvasónak fel kell kötnie a gatyát, és talán újra kell olvasni egyes részeket. Hiszem, hogy megéri a dolog az erőfeszítést.
A szerepelmélet nem egy az aprócska pszichológiai elméletek közül. Lehetőséget ad arra, hogy a mindennapi élet történéseit, külső és belső konfliktusait, mélyebb értelmét, perspektíváit lássuk, értsük és ezek alapján cselekedjünk. Az önismeret nagy lehetősége, az élet megértésének jó eszköze a szerepelmélet.

A szerepelmélet fő kategóriája az interakció. Középpontjában a környezetben lévő emberekre és helyzetekre válaszoló és a válaszban kibontakozó működésmód és viselkedés áll. A válaszok nem önmagukban, hanem a környezettel való kapcsolatban születnek, vagyis mindig egy nagyobb rendszer részeként értelmezhetőek. Ebben az alapozó posztban a szerepek elemzéséhez és megértéséhez adok szempontokat, inkább az egyes szerepre koncentrálva. A rendszerszintű összefüggéseket a sorozat következő posztjaikban ismertetem.
A szerepelmélet központi fogalma a szerep. A hétköznapi beszédben a szerep általában a színházi szerepet jelöli: Hamletet a Hamletből,  Blancet A vágy villamosából vagy Juliát a Julia & Julietből. Egy előre megírt alakot, akit egy színész megjelenít cselekedeteivel, érzéseivel és gondolataival. A forgatókönyv írja le az egyes reakciókat, párbeszédeket és esetenként az érzéseket. Az élet színpadán azonban nincsenek előre megírt forgatókönyvek. Azok az ember fejlődése során lassan alakulnak ki.

Ezen a blogon sokat írtam már a belső gyermekről. Arról, hogy milyen kritikus és kihagyhatatlan mozzanat a kiteljesedett élethez felvenni a kapcsolatot a belső gyermekünkkel. Egy-egy jól sikerült pszichodrámában a felnőtt, mostani én és a belső gyermek közötti kapcsolatfelvétel, kézenfogás, vigasztalás, játék zajlik. Ugyanilyen fontos lehet a belső kamasz. Az így kiépített kapcsolatok egy csatornát teremtenek az én korai élete felé, kitisztítják az energia áramlását a gyermektől a kamaszon át a felnőttig.

Asimovnak van egy novellája, A halhatatlanság halála. Az emberek felfedezik, hogyan lehet az időben előre és vissza utazni és folyamatosan módosítják a múltat és a jövőt, hogy boldogabb mederbe tereljék az emberiséget. Sokat gondolkodtam ezen a novellán, mert rímel az egyik legfontosabb tapasztalatomra a pszichodrámában. Amikor valaki visszamegy a gyermekkorába és ott valami fontos korrekciót végez (például megvédi magát egy romboló agressziótól vagy ráismer arra, hogy mégis szerették őt), akkor ennek a rekonstrukciónak, helyreállításnak óriási hatása van a jelenre. Visszamegy a protagonista a múltba és ott valamit megváltoztat, amivel befolyásolja a jelent. Ez minden időutazó álma és erre mi, emberek, képesek vagyunk.

Én úgy képzelem, hogy van egy halhatatlan részünk, amiben nincsen idő, ahol az emlékeinkben mint jelenvaló dolgokban tudunk utazni, és ha megéljük, meg is tudjuk változtatni a múltat.

Az utazás nem csak visszafelé működik. Elmentem egyszer egy workshopra, ahol a résztvevők feladata az volt, hogy hozzanak egy zenét, amelynek halálukkor kellene szólnia. Mindenkit nagyon megmozgatott ez az időutazás és - szinte kivétel nélkül - mindenki életigenlő, áradó zenét hozott magával. Egy másik workshopon meditációban mentünk előre a halálunkig és néztünk át a túlsó partra. Játékok következtek, amelyekben a protagonisták kijátszották a meditációban megjelent képeket. A legtöbbjüknek meghalt szeretteik jelentek meg a másik oldalon, boldogan és életvidáman. Sokan megélték a velük való találkozást.


Martin Heidegger

Nem csak a belső gyermek, hanem a belső öregember és a meghaló is bennünk él. Ezért használhatjuk az időutazást arra is, hogy felkeressük halálunkat. Martin Heidegger, a XX. század nagy fenomenológusa az autentikus, valódi lét egyik biztosítékának tartotta, hogy önmagában előrefut a haláláig, onnan néz vissza a jelenre, és úgy cselekszik, hogy az összhangban legyen ottani értékeivel. Dramatikusan mondva, Heidegger szerepet cserélt a halála pillanatában lévő önmagával és elmondta mostani önmagának, hogy mi a véleménye arról, amit csinál. Talán kérdéseket is feltett ennek az önmagának és elbeszélgettek.

Ezt bárki megteheti. Sőt, kirakhatja a teljes vonalat: belső gyermek, belső kamasz, belső felnőtt, belső szülő, belső nagyszülő és a belső meghaló. Persze egyes szerepek kimaradnak annál, akinél nincsenek meg a megfelelő életszakaszok, vagy bejönnek más, izgalmas szerepek (pl. egy meghatározó időszak szerepe: a politikai fogoly, a szakember, a szerelmes, stb.). Megtörténhet a drámai pillanat: a belső gyermek odalép a meghaló ágyához és elbeszélgetnek az egész életről!

Minden kedves olvasómnak boldog halhatatlanságot és jó időutazást kívánok!

Isaac Asimov, A halhatatlanság halála, Kozmosz Fantasztikus Könyvek, Budapest, 1969.

 


Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Moreno szerint nem az egyén a legkisebb vizsgálati egység, hanem az a kapcsolatrendszer, amely a fejlődését lehetővé teszi. Ez a kapcsolati rendszer a szociális atom. Moreno a szociális atom zavaraiból vezeti le a kóros fejlődést, a betegségeket. Ebben a megközelítésben alapvetően nagy hangsúlyt kap a fontos kapcsolatok elvesztése, a gyász, illetve ennek feldolgozása. Moreno a társadalomra is egymáshoz kapcsolódó szociális atomok hálózataként tekintett.

Pszichodramatikus eszközként a szociális atom az egyén kapcsolati rendszerét ábrázoló szociogram: olyan társas mező, amely „kirakható“ tárgyakkal, lerajzolható, majd dramatikusan megjeleníthető.

A szociális atom felépítése

A szociális atom mint szociogram a csoporttag életének legfontosabb szereplőit ábrázolja úgy, hogy ő maga van középen, a többiek pedig kör alakban helyezkednek el körülötte, különböző távolságokban.

Technikailag ezt úgy lehet kivitelezni, hogy első lépésben egy nagy méretű papírlapra előre koncentrikus köröket rajzolunk, majd azokat megszámozzuk 1-től 7-ig.

Qiu Zhijie: The Small Knowing Down the Big, Velencei Biennálé 2009, Arsenale

Tudom, hogy fel akarod adni. Legalábbis egy részét. Tudom, hogy sok minden adódott össze. Miért nem szóltál? Már olyan régóta fáj neked ez a dolog, olyan régóta kopogtatsz hiába. Néha bedühödsz, néha csak legyintesz. De nem akarsz elmenni oda magadban, ahol az egész született. Pedig csak te teheted meg, senki más. Kívül keresed az ölelést, amit magadnak kellene megadnod, és a hiányérzet mindig tovább hajt. Tudom, nehezen elfogadható, de nem csak mások bántottak téged. Te is otthagytad magad, amikor szenvedtél. Sok-sok apró döntést hoztál, és ezek adódtak össze egy egésszé. Nem voltál őszinte egy társaságban, hogy elfogadottabb légy, kínodban nevettél, amikor megalázódtál. Elnyomtad a rossz érzéseidet a kapcsolataidban. És most ott vagy, hogy maga alá temet az egész. A lelked meg aludni ment, de csomót keresett előtte ám.

Most újra kezdheted összerakni az egészet, amíg nem késő. Meghozhatsz ezer apró döntést. Elkezdhetsz lépdelni egy másik úton. Tudatosan megragadhatod a belső gyermeked kezét és dönthetsz úgy újra és újra, hogy nem engeded el. Tényleg hidd el, sokat gondol rád és sokat jelentesz neki. Azt akarja mondani, nem haragszik. Megteheted őt belső tanácsadóddá, coachoddá. Biztos lehetsz benne, hogy nehéz helyzetekbe fog vinni, de érezheted a döntéseid tisztaságát és erejét.

 

A boldogság keresése hegymászás. Ki-ki fel akar jutni a legmagasabb csúcsra. Ha már van ott valaki, akkor azt le kell lökni. Ez a rivalizáció. Ha valaki megáll útközben, akkor az a begyepesedés. Ha valaki rájön, hogy sokkal jobb lesz egy kisebb hegyre felmenni, ahová visz felvonó, akkor az a kis- (vagy nagy)polgár.
Aki nem nagyon nézett körül az életben, hanem elindul egy kellemes ösvényen, és akkor is továbbmegy rajta, ha már eltűnt az út és már egy mocsárban cuppog, az bizony eltévedt. Aztán előfordul az is, hogy valaki egy egyméteres dombra mászott fel és úgy megszokta, hogy mindig oda kuporodik, hogy ott ül még akkor is, amikor már az utolsó fűszál is kiveszett onnan. Ez a (domb)függőség.

A boldogságtérképet mindenki hozza otthonról. Erre apu és anyu szépen berajzolták, hogy milyen csúcsok, utak, szakadékok, mocsarak és pihenők vannak, milyen magasak vagy mélyek, szélesek és hosszúak, veszélyesek vagy egyszerűek. Így adódik át az életről szóló mélyebb tudás, vagyis az, hogy mi ad boldogságot és boldogtalanságot. Persze a boldogságot nem méterben, hanem mikrobuddhában mérjük. Jele: μB.

Példák

  1. Fiacskám, a zenészek csak csepúrágók = a zenész szerep által adott boldogság -1500μB.
  2. De egy ügyvéd vagy közgazdász! Na az igen, azok mindent megengedhetnek maguknak = Az ügyvéd vagy közgazdász szerep által nyújtott boldogság 6500μB.
  3. Ne menj építésznek, neked nem fog menni a statika = Az építészszerep boldogsága 5500μB, de neked át kellene kelned egy mocsáron, amin tudomásunk szerint nincs híd.
  4. Ha egyszer elvégezted az egyetemet, akkor már pályán vagy! = Diplomás szerep boldogságértéke 3500μB, de onnan már nem vezet tovább út.
  5. Fiam, öltözz fel rendesen, jön a Frici bácsi = A rokoni szerep boldogságértéke -2500μB, de ha még kritizálnak is, az -4500μB.
  6. Márpedig Csabikám, mi ebben a családban szeretjük a spárgát! = A családhoz tartozás boldogságértéke 9500μB.
  7. A legjobb dolog az életben, ha megtalálod a hivatásod. = Nem tudom, hogy mi akarsz lenni, de biztos vagyok benne, hogy valami nagyon értékes van benned. Támogatom ennek a kibontakozását és tudd, hogy ennek a boldogságértéke 10900μB.

Ahogy a fenti példák mutatják, boldogságértéket helyzetekhez, szerepekhez, utakhoz (és gondolom egy sor más dologhoz rendelhetünk). A pszichodráma, egy sor más hagyománnyal együtt azt tanítja, hogy a legjobb ötlet, ha tudatosan kiterítjük boldogságtérképünket és életünk tapasztalataira és belső megérzésünkre alapozva újrarajzoljuk azt. Ami a szüleinknek csak egy vacak ezres csúcs volt, az számunkra lehet, hogy egy nyolcezres óriás. És ahol ők egy mély szakadékot sejtettek, ott nekünk egy lankás völgy terül el. Ha ezzel megvagyunk, indulhatunk.

Műsorvezető: Kedves nézőink, sorozatunk mostani számában közvetítést adunk egy life coaching ülésről. Jes, a híres coach a folyamat elején tart Bud-dal, ez a második találkozásuk.  Nézőink kérésére szakkommentátorunk, Jim fogja magyarázni, hogy mit látunk, mit hallunk. Jó reggelt Jim!

Kommentátor: Szervusz, jó reggelt! Üdvözlöm a kedves hallgatókat, alighanem izgalmas perceknek nézünk elébe! Bőven lesz mit meggondolni, megérezni. Vágjunk is bele!
Úgy látom Bud kissé tétován lép be, de Jes hozza a tőle megszokott kezdeti lépéseket. Gyakorlatilag ebben az első pár percben el is dől, hogy mennyire lesz sikeres vagy mély az ülés. Jes Budhoz hasonló testtartásban ül, és az üdvözléshez kapcsolódó laza beszélgetés folyik. Bizonyára észreveszik a kedves nézők, hogy Jes nem csupán tükrözi Bud testtartását, hanem rá is hangolódik. Sok coach csak addig jut el, hogy tükrözze a coacheet, itt azonban többről van szó! Jes egy erős, de laza jelenlétet teremt, amiben bármi megnyilvánulhat. Kíváncsi vagyok a nyitó mondataira...

A Budapesti Piarista Gimnázium diákközösségében futótűzként terjedt egy sztori, valamikor a '80-as évek végén. Az egyik tanárt valamilyen külsős bevetésről hazafelé mentében leállította egy gyanús alak. Az illető pénzhez szeretett volna jutni és ellentételezésképpen felajánlotta - amúgy nem túlságosan tágas - termékportfóliójának egy darabját. Egy féltéglát. A nevezetes tanár így válaszolt:

- Momentán nincs szükségem féltéglára.

Majd a fáma szerint egy bravúros jobbhoroggal állcsúcson vágta az agresszív lejmolást kereskedelmi tevékenységnek álcázó alakot és lelépett a helyszínről.
Az egész gimnáziumban pörgött a sztori és emlékszem, hogy többször is meghallgattam és újra és újra hatalmasakat röhögtünk, ismételve az ominózus mondatot: Momentán...

A felfogásom nem lassú, de vannak dolgok, amelyekre csak sok év után derül fény az elmémben. Ennél a sztorinál arra, vajon miért volt ennyire ínycsiklandóan mulatságos az a mondat.

A történetnek két szereplője van (leszámítva a téglát). A tanár és a zsivány. A zsivány agresszíven lép fel, a tanár válaszában azonban nem az elvárható félelem vagy ellenagresszió, hanem egy laza elegancia jelenik meg. A nyilvánvalóan megalázó szándékú (féltéglával való) kínálás szituációját használva, válaszával újrakeretezi a történetet, azt egy kereskedelmi helyzetnek állítva be. A pszichodramatikus szenzor pontosan jelzi, hogy a sztori humorosságának oka a tömény spontaneitás. Az agresszív zsivány nem a megijedt nyuszival vagy a dühös ellenféllel, hanem a kifinomult gentlemannel találkozik. (Aztán a sztori végén kijön az oroszlán.)

Moreno szerint a legfontosabb és legkevésbé fejlett képességünk a spontaneitás. Ő maga és követői is nagy hangsúlyt fektettek ezen képesség fejlesztésére. Ami már önmagában is meglepő, hiszen könnyen gondolhatnánk azt, hogy ami spontán, az spontán és kész, nem lehet különböző trükkökkel, strukturákkal fejleszteni.

Zenészek, táncosok, mérnökök és mindenféle egyéb kreatív emberek jól tudják, hogy egy előadás vagy kreatív akció során akkor tudnak igazán felszabadultan és a műfaj engedte keretek között spontánul játszani, alkotni, ha előtte sokat gyakoroltak, elsajátították a mesterség összes fogását és kiépítették a saját stílusukat is. Így gondolok a spontaneitás fejlesztésére is, azzal a trükkel, hogy itt a műfaj egy új válasz létrehozása egy új helyzetben.

Hogyan lehet a spontaneitást fejleszteni? A válasz nyilván az, hogy sokféleképpen. Most egy általam is kipróbált lehetőséget, az improvizációs színházat villantom fel, annak is egy kiváló magyar képviselőjét, a Momentán Társulatot. Sőt, tevékenységükből is egy, az előadásokon és a workshopjaikon használt improvizációs gyakorlatra fókuszálok, ami nagyon hasonlít a gimnáziumi sztori lényegéhez.

A Momentán Társulat, Forrás: Origo.

Egy előadás során (Momentán vs. Momentán) a játékvezető jó előre elkér a nézőktől két tárgyat, amelyet a két csapatra osztott színészek nem látnak. A csapatoknak egymás után három-három perce van, hogy a tárgyat egymástól nagyon eltérő és releváns kontextusokba helyezzék. A legutóbbi Nagy Impró Napon az egyik csapat egy, az egyik oldalán kikapcsolható és szépen szétnyitható sárga uzsonnásdobozt kapott. A játékvezető a sípjába fújt és a csapat két tagja azonnal odarontott a dobozhoz. Addig játszották a jelenetet, amíg a harmadik csapattag nem tapsolt és egy teljesen új kontextust nem kezdett megjeleníteni. A sorozatban az uzsonnásdoboz volt FBI-igazolvány, Nokiás pénzesdoboz, Biblia, aranyrög és szivacs is. Összesen tizenhárom különböző jelenet alakult három perc alatt.

Az előadás után Annával álldogáltunk még egy kicsit az egyik büféasztalnál iszogatva és próbálgattuk a lehetőségeket egy Pepsi-Cola üveggel: gyúródeszka, mikroszkóp, űrhajómakett, virágváza, vibrátor, golfütő,...

Akkor jutott eszembe a gimis sztori, amikor Anna valamilyen termékként akarta rámsózni az üveget:

- Momentán nincs szükségem féltéglára.

A Momentán Társulat honlapja előadásokkal, workshopokkal.

Mindenkivel előfordult már, hogy egy parti után halál fáradtan és rossz szájízzel gondolt vissza az elmúlt órákra.
Mindenki szeretné, hogy partija önmagától működve a résztvevőkben az év bulija élményt hagyja.
A szociometrikus alapú Bulitechnológia ebben segít.

 

A pszichodráma és a szociometria számos olyan alapösszefüggést tárt fel a csoportokkal és az emberek csoportokban történő viselkedésével kapcsolatban, amelyeket jól lehet használni bulik megszervezésekor. Ezek az összefüggések mindig működnek, de azért fontos tudni, hogy a jelen poszt megállapításait mikor lehet leginkább hasznosítani. Nem az orgiasztikus-berugós habpartikról, meghívott zenészekkel feldobott táncestekről, hanem az ismerkedős-haveri, alacsony költségvetésű, kisebb létszámú bulikról lesz szó, amiből amúgy is a legtöbb van. És olyan résztvevőkről, akik legalább valamelyest nyitottak a megszólalásra, az önkifejezés kockázatára (a kizárólag informatikusoknak tartott bulik esetében jobb, ha nem lövünk túlságosan magasra).

viki77 2010.04.25.

Kemény dió

Horváth Viki, a cikk szerzője

A cím bár sokat sejtet, de nem árul el új dolgot. Hisz a dió, amíg meg nem fosztottuk csonthéjától, kemény termése - bátran állíthatom - a létező fák egyik legszebbikének. Nem is tehetem, hogy dicsérő gondolatok nélkül menjek tovább ezen állításom mellett.

Mit is jelent nekem a diófa? Először is boldog órákat. Lombkoronája alatt már gyerekkoromban is sok időt töltöttem. Nagyszüleim zuglói házában a kert ékessége volt. Ágaira nagyapám gyűrűhintát erősített, beakasztott lábbal fejjel lefelé lógva hintáztam, amíg az összes vérem a fejemben kötött ki, akkor fordultam és karommal kitolva magam tornász lettem, majd függeszkedés, ilyenkor térdemet behajlítottam, máskülönben lábam leért volna a földre. És ősszel a dióverések! Papa felmászott a fára és egy hosszú bottal jó nagyokat csapott az ágakra. Hú volt ott zápor, de milyen kemény! Aztán mikor lepotyogott a sok dió, mi unokák szaladtunk összekapkodni. Gyorsnak kellett ám lenni, mert papa nem várt sokat a következő ütéssel, mi meg foghattuk a fejünket ha nem akartunk kapni az áldomásból. Sikítva menekültünk a diófától valami menedék alá. Fárasztó szaladgálás volt ez, de a jutalom annál finomabb. Ettél már friss diót, amikor zöld héjából úgy kell kifeszíteni? Ujjaid napokig őrzik ezt a színt, sikálni hasztalan. Utána megtöröd a még nedves csonthéjat és benne a finom, zsenge fehér húsú csemege. Ilyenkor még vékony héjától is meg kell szabadítani, mert úgy még keserű, de hidd el, megéri a babrálást, ezek az első diók talán a legfinomabbak. És az ősz vége, amikor a lombkorona ritkul, a melengető sugarak utat találnak az arcodig. Hányszor feküdtem egy nyugányon takaróba csavarva a száradó levelei alatt és álmodtam boldog álmokat. És a kocsmák kertje. A fa alatt pad és asztal barátokkal vagy csak egyedül és hűsítő fröccs nappal, este gyertyafény mellett selymes vörös. Beszélgetések, kártyázások, ábrándozások emlékei. És a sütemények illata, diós-almás, diós-fahéjas, no meg a bejgli.

Mit jelent nekem a dió? Egy gyönyörű fa csonthéjas termését. Ízt, illatot, szépséget. És egy fiút, aki azt mondta nekem, Ő olyan mint egy kemény dió. Mi ez a keménység, miért kell? A szilárd váz, mely védi a termést és megőrzi esszenciáit. De vajon megéri-e mindez, ha nincs ki kibontsa ebből a kemény héjból és megízlelje lágyságát? Nem, barátom, azt hiszem én nem távolról akarom nézni a dió szépségét és elképzelni ízét, megérezni illatát. Akkor nem tudnék emlékezni a a gyerekkor felhőtlen óráira, a kocsmák vitatkozós, ábrándozós hangulataira és nem tudnám felidézni számban a legfinomabb sütemények ízét.

2 komment

Címkék: dió

Ez a post a pszichodráma technikákat sorolja fel. Elsősorban dramatistáknak és elvetemült érdeklődőknek szól.

Minden terápiás vagy önismereti pszichológiának vannak technikái, amelyek a terapeuta vagy direktor eszközei a konkrét munkában. Jól megvagyok a technikai civilizációval, de zavar, hogy a pszichodrámában is technikáról kell beszélnem, mert ez a hidegen vizsgálódó, másokon művi eszközökkel beavatkozást végző technikust juttatja az eszembe, és attól félek, hogy másoknak is ez az érzése keletkezik. Ezért itt egy kicsit bővebben kifejtem, mit jelent számomra a "technika" a pszichodrámában. A technikák vezetői, rendezői utasításokat jelentenek, amelyket egymás után, a játék által meghatározott áramlásban és ritmusban használjuk, jelenetről jelenetre haladva, ha lehet művészien. Az áramlás gyakran vezet el szürreális, soha meg nem jelenített, de nagyon is valóságos szereplőkhöz, jelenetekhez.

Ami felnőttkorban csak egy szobor, az gyermekkorban igazi valóság. A pszichodráma technikái ezt a mindig élő, elfeledett gyerekkori valóságot hozzák elő.


Bettembuk Péter, a cikk szerzője

Amikor a mai napon a pszichotherapeuta képzés előadója felszólított (most végzem a Tündérhegyi pszichoterapeuta képzést), hogy menjek ki a katedrára, a többiek elé, és folytassam én az előadást, zavarban voltam. A dolog különleges volt, elsőre azt mondtam, hogy "szokatlan ez nekem". Erre ő segített, elmondta hogy a kezemben lévő dialéptető egy varázspálca, és ha gondban vagyok, akkor használjam és menni fog.
Délután, már órákkal később, sétáltam, és sok-sok gondolat jutott eszembe. Elképzelések arról, hogy hogyan lehetett volna másként. Arra gondoltam, mennyire váratlan volt számomra a helyzet és mennyire kevés időt fordítottam a rámelegedésre (az előadói szerepre való ráhangolódásra).
A rámelegedés azzal kezdődött, hogy IGENT mondtam. Tulajdonképpen el is utasíthattam volna a felkérést, mondhattam volna, hogy nem vagyok erre felkészülve. Beszéltem már korábban az időhatáros pszichoterápiáról, így valamennyi munícióm volt, néhány korábbi elképzelést, gondolatot fel tudtam idézni. Az improvizáció alapszabálya - olvastam az áprilisi Time Out Budapest-ben -, hogy nem mondunk NEMET. John Lennon először Yoko Ono-val a művésznő kiállításán találkozott. Egy létrára felmászva látta, hogy a plafonon apró betükkel az van írva:YES. Később Lennon azt mondta, hogy nagyon fontos volt számára, hogy IGEN volt odaírva és nem NEM.

Meghalt Popper Péter, a magyar pszichológia nagy ikonja. Az Index nekrológ egy tanácsot idéz tőle. Ehhez csatlakozom a magam stílusával. Nem szabad az élményeket nem megélni. Visszarettenni az elől, ami most van és egy boldog jövő reményében odébbállni. Sok ilyen kis lépés összeadódik egy nagy egésszé, és elvész valami fontos. Sokszor nem is vagyunk ezekért felelősek, de mégis hozzánk tartoznak.

Szeretek (stílusosan) udvarolni a környezetemben lévő nőknek. A huszas éveimben jöttem rá ennek a szépségére. Az eleinte bukdácsolva induló kísérleteim kapcsán vettem észre, hogy van a nők között olyan, aki elmosolyodik, befogadja a bókokat és vissza is küldi az érzést. És van olyan is, aki nem tud mit kezdeni vele, feszeng vagy zavarba jön. Ez is szépen visszajön. Az utóbbi csoportnak mintha kimaradt volna az, hogy elhihessék szépek, szexik, jó nők.

Kimaradhat egy meleg, elfogadó vagy kreatív közösségi élményszakasz, a művészetben vagy a politikában, gazdasági ügyekben való alapvető tájékozottság megszerzése vagy egy átbulizott év is. Hiányozhat egy promiszkuus, szexuálisan fűtött időszak és egy, a ruházkodásra, lakásra, a saját ízlés kibontakoztatására irányuló tartós erőfeszítés is. Elmaradhat egy sportos időszak vagy az egészségünkkel való foglalatoskodás kiépítése is.

A meg nem lépett lépések összeadódnak és a kiteljesedés helyett ilyen szunnyadó szerep-embriók és tompa vagy kínzó hiányok maradnak. Az élet beszűkül és erre a szűk térre kell bezsúfolódnia a következő életszakasz élményeinek. Persze nem minden hiány pótolható egy tanfolyamra való beiratkozással. A korai gyermekkorban létrejött hiányoknak sokkal erősebb hatásuk van, mint a későbbieknek. Ezeket sokszor nem úgy éljük meg, mint amiről tehetünk. Nem vagyunk felelősek értük, de mégis hozzánk tartoznak. Az ősbizalom sérülése, szeretethiány, a kreativitás visszanyesegetése, a saját akarathoz való jog elnyomása ilyenek. Felnőve egy erős, szerető párkapcsolat, egy hosszú pszichoterápiás szakasz és sok-sok munka segítségével lehet pótolni ezeket.

A témának vannak társadalmi aspektusai is. Ma a 11-es buszon utaztam, meleg volt és nagyon fülledt levegő. Az emberek rosszul lettek, valaki majdnem elájult. Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a légkondi pedig nem ment. Egy nő - leszállván a buszról - gorombán be is szólt a vezetőnek, hogy "mi a francnak nem indítja be a légkondit, azt akarja, hogy megfulladjanak az emberek?". Az indulat helyes levezetésének a módja a támadás - jól ismert krédó.  Nekünk itt Magyarországon nincs meg a világos tapasztalatunk arról, hogy az emberek zöme jót akar, nem fog megtámadni és érdemes párbeszédet folytatni, mert a másik is nyitott a megegyezésre. A társadalmi léptékű bizalom hosszú szakaszai kimaradtak a történelmünkből és ez a hiány hatalmas gátja a normális politikai és hétköznapi alkuknak és kooperációnak.

A pszichodrámában (szerepelméletben) az ilyen szunnyadó élet-magokat embrionális szerepeknek hívjuk. Nagy szenvedést, kínzó hiányérzést okozhatnak. Különösen akkor, ha megérinti őket valamilyen helyzet, esemény. Aki fiatal korában arról ábrándozott, hogy gitározni fog és fellép valahol és belül tényleg gitáros, azt nem fogja nyugton hagyni a dolog. Annyi vágyenergia halmozódik fel ebben a kis szerepben, aminek alkotásba kellene fordulnia, hogy állandó nyomást gyakorol a belső környezetre. Emberünk elmegy egy pubba és ott meglátja a fellépő zenészben azt, akinek neki kellene lennie. Belül mocorog vagy forrong a saját gitárosa és neki döntést kell hoznia. "A rohadt életbe, baszki holnap beiratkozom valami gitársuliba!" vagy "Á, az ilyesmiből nem lesz úgyse semmi, öreg vagyok ehhez!". A döntés mindenképpen megszületik.

Az embrióban egy Univerzum lakik. (saját készítés)

 

Úgy gondolok az ezoterikus körökben és sok pszicho-ember által is a boldogság kulcsának tartott fejlődésre, mint egy utazásra, ami egyre közelebb visz önmagamhoz. Ebben az perspektívában a megélésre, megszületésre váró szerep-embriók a legjobb támaszaim. Ebben a félévben a zseniális Momentán társulat improvizációs gyakorlataira járok. Amikor először olvastam róluk, azonnal éreztem, hogy ez nekem szól. Nem is az információk ragadtak meg, inkább a dolog szaga volt csábító. Nem tévedtem, érzem, ahogy a bátor improvizatőr szerepe növekszik bennem hétről-hétre.

Mindenkinek javaslom az embrionális szerepek kutatását és bátor átélését, gyakorlását. Ha nem marad ki az élmény, ami szembe akar jönni, akkor felépül egy belső világ. Összekapcsolódik a többivel, ezáltal erősebb szövet, erősebb személyiség jön létre.

 

A napot egy ideje - egy barátom javaslatára - azzal fejezem be, hogy felsorolok három olyan dolgot, amiért aznap hálás voltam. Gyakorlatilag bármilyen pocsék is volt a nap, a dolog működik és elégedetten alszom el. Még a zaklatott időszakokban is megnyugtat, amikor valami nagyon fontos dolgon kattog az agyam.

Ez az apró trükk egy hatalmas vállakozás része, amivel mindenki próbálkozik nap mint nap. A projekt neve: a rámelegedés irányítása. Vagyis önmagunk hangolása valamilyen irányba. Mondok egy pár példát.

Az egyik ilyen eszköz a mantra. Mindannyiunk fejében futkosnak automatikus negatív gondolatok. Tipikus képviselőik az "erre nem vagyok képes", az "ezt nem érdemlem meg" vagy a "nekem lehet csak ilyen pechem". Ezek negatív mantrák. Befogadásuk és a velük való azonosulás rámelegít a balek, a mindent feladó vesztes, a gyakorló lúzer szerepekre. A pozitív mantrák ezzel ellentétes hatásúak. "Ez egy klassz nap, jó dolgok fognak érni", "jól csinálom és ha hibázok, abból is tanulok" vagy "jó, hogy jön ez a kis konfliktus, legalább megint tisztázni fogunk valami fontosat".
A mantrák eredetileg szent célokat szolgálnak. Feladatuk, hogy összekössék a mantrázót az istenivel, dramatikusabban fogalmazva a bennünk élő isteni szerepekkel. De összeköthetnek az önmagunkat gyengéden vagy határozottan szerető, vagy a kreatív részeinkkel is. Ez az összekapcsolás persze negatív értékelést tartalmazó szerepeinkkel is működik (ahogy például az automatikus negatív gondolatoknál). Mindenesetre, gondolatainkkal képesek vagyunk tudatosan befolyásolni, hogy milyen élményeink lesznek. A segítségükkel összeköthetjük magunkat olyan belső valóságainkkal, amelyek pozitívan alakítják élményeinket.

Egy másik eset a vizsgadrukk kezelése. A a jól képzett versenyző a vizsga reggelén már nem veszi elő a tananyagot, amit amúgy is csak szorongva lapozgatna, minden oldalon megtalálva az "ezt sem tudom" pontot. Ehelyett olyan dolgokat csinál, amik a legnagyobb lelki nyugalmat fejezik ki. Korán kel és a vizsga előtt még beül egy kávézóba, megveszi kedvenc újságját és komótosan megiszogatja a kávéját. Így a berezelt vizsgázó helyett a magabiztos, laza kommunikátor lép be a vizsgaterembe.

Vagyis a rámelegedésünket a viselkedésünkkel is tudjuk befolyásolni. Ilyen az is, ha például virágot vagy ajándékot adok a páromnak (kitakarítok!). Jólesően izgulok, hogy hogyan fogadja majd, de amikor látom a hálás szemeit, biztos, hogy jobban szeretem, mint azelőtt.

Harmadik példám a mediáció. A mediációt azért találták ki, hogy a vitában álló felek peren kívül oldják meg a konfliktusukat. A mediációs folyamatban általában van egy mozzanat, amikor az egyik fél elmondja a problémáját, míg a másik csak hallgatja és figyel. Neki az a feladata, hogy a végén minél pontosabban visszaadja azt, amit hallott. Ezután persze fordítva is lezajlik ugyanez. Ezzel a technikával a hallgató félnek muszáj kilépnie az igazságáért harcoló és elkeseredett védekező szerepekből, és ki kell próbálnia magát a másikat megértő és sokkal több empátiát igénylő szerepben. Ez a szerepcserének egy enyhe formája. Nagyon konstruktív szerepbe rakja a feleket és mindketten úgy érzik, hogy meghallgatták őket. Csökken a félelem a lenyomhatóságtól, jó esetben elmúlik a háborús veszély és létrejön a kompromisszum.

A párommal saját konfliktusaink feloldásában is szoktuk használni a szerepcserét. Amikor felforrósodik a hangulat, szerepet cserélünk (ehhez kell némi önfegyelem) és a másik szerepébe és helyébe lépve összefoglaljuk, hogy mit mondott. Sőt, hozzá is tesszük azt, amit megérzünk a másik helyében, de ő még nem mondott ki. Rendkívül jó ereményeink vannak a dologban, a konfliktusok egy része az első szerepcserénél megoldódik.

Szinte minden reggel úgy fejezem be a zuhanyzást, hogy hidegre tekerem a csapot. Néhány másodperc múlva már nem kómásan áramlok, kitisztulnak az érzékeim és belecsapok a napba. Ha úszni vagy futni is elmegyek, pezseg az egész napom.

A lehetőségek száma végtelen. Érdemes kísérletezni!

 

Jacob Levy Moreno

Még mindig él az emberekben a félelem a pszichológiától: aki pszichológushoz vagy pszichiáterhez megy annak biztos valami baja van, valami nem stimmel a fejében, diliflepnis. Maga a pszichológia is tehet erről. A 20. század elejétől a szakmabeliek arra törekedtek, hogy megjavítsák az elromlott szerkezetet, az emberi lelket. Elméleteiket és terápiájukat a megfigyelt és kezelt patológiás esetekre alapozták. A traumákat igyekeztek gyógyítani és az egészséges ember képét a betegek vizsgálata során kialakított elképzelésekből, modellekből vezették le. A belberkekben eluralkodott a nézet, hogy a pszichés gyógyulás a legfontosabb tényező a boldogsághoz. Ha valakinek sikerül betegségeitől megszabadulnia, az már boldog emberré is válik. 100%-ig azonban  senki nem lehet egészséges, ezért aztán az emberi boldogság is mindig korlátos, csak félig-meddig megvalósítható.

Moreno és Adler

A 20-as évek elején Moreno egy könyvet jelentetett meg kísérleti színházáról Das Stegreiftheater (Rögtönzések Színháza) címen. A Freud tanítvány Alfred Adler, az individuálpszichológia megalapítója egy alkalommal felolvasott Morenonak egy idézetet a könyvből, ami arról szól, hogy az ember Istenné akar válni. Majd jelentőségteljesen Morenora nézett szivarja mögül: "Egyetértünk?". Moreno így válaszolt: "Nem értünk egyet. Én megpróbálom Istent létrehozni. Ön megpróbálja Őt megérteni. Végül is ugyanazon a nyomon vagyunk, de ellentétes oldalon." (kiemelés Morenotól) [1]

Moreno egyik zseniális meglátása, hogy a spontaneitás - amely egyszerre fizikai, mentális és a tele révén interperszonális folyamat - vezet a kreativitáshoz. Grandiózus leírása a teremtő Istenről jól mutatja, hogyan képzelte a spontaneitás és kreativitás viszonyát. Isten a teremtés első napján nem pszichoanalitikusként vagy buddhistaként volt jelen, aki elemezte vagy szemlélte a káoszt, ami felett lebegett. Elsősorban teremtő volt, cselekvő, pszichodramatista. Teremtette a világot, azelőtt, mielőtt elemezte vagy szemlélte volna.

Először az ragadott meg, ahogy Isten elkezdte megteremteni a világot. Nem annyira a "mit" érdekelt, hanem a "miért" és a "hogyan", az Első Isten, a Teremtő Pillanat (Creator in situ).; ez az első nap Istene, szemben a teremtés utáni Istennel. Ez a pillanat nem elsősorban a teremtésről szól, hanem az Istennek, a Teremtőnek a születéséről.
([2], xvii. o.)
Horváth Viki, a cikk szerzője

Olyan dologról szeretnék írni, ,amiről azt hittem rég elvesztettem, de fogalmazhatnék úgy is, hogy ami nincs vagy nem is volt, azt nem lehet elveszíteni.

No, de ezután a borongós felvezetés után inkább arról, hogy ennek ellenére miért is vetemedtem írásra. Ráadásul nem is saját, hanem a női méltóságról. Pedig nyilvánvaló, hogy az mindenkinél más. Honnan is közelítsek? Óvatosan lopakodva először is megközelítem a saját méltóságomat. Elég nehéz észrevenni. Egy homályos szobának sarkában áll sértődötten. Csak ha lassan közelítek akkor marad, máskülönben elmegy, mi több elszalad. Ezért nem lehet csak úgy rányitni az ajtót, pláne nem nagy hanggal üdvözölni, hogy ugyanmár mi újság vele meséljen egy kicsit magáról. Az ablak előtt állva jól látszik törékeny sziluettje. Karját összefonja mellén és úgy bámul kifelé nagy szemekkel, mintha távolodó kedvesét nézné. Ilyen pillanatban nem akarnám zavarni, de most muszáj mert mégiscsak ritka alkalom ez. Hisz itt van egyedül, közel hozzám, talán még szóba is áll velem. Hozzáértő emberek, akik a kommunikációnak nagy tanítói, azt mondják a beszélgetést csak elkezdeni nehéz, aztán ha már elnyerted partnered bizalmát, folyik minden a maga útján.

Hogy szólítsam? Méltóságom, hisz mégiscsak az enyém. Na nem, ezzel még várok, akkora barátok nem vagyunk. Elvégre is számtalan esetben hagyott magamra.

A minap a kollégákkal arról beszélgettünk, hogy mennyire vagyunk képesek tisztán megfogalmazni azt, amivel foglalkozunk. Rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy mindenki számára érthetően el tudom mondani, mi is a pszichodráma és nem csak valamilyen ezoterikus tolvajnyelven beszélek-e a szakmámról. Elhatároztam, hogy kiderítem, mi az igazság. Összegyűjtöttem néhány meghatározást és kitaláltam a magam verzóját is.

A dráma szó a klasszikus görög δρᾶμα (ejtsd: dráma) szó átírása, ami a csinálni, δράω (ejtsd: dráō) szóból ered. Morenot az élet ereje érdekelte, meg volt róla győződve, hogy az igazság gyógyít és a protagonista drámákban is az igazságot kell megjeleníteni. A következő definíció tőle származik.

 

 

Az előző postban bemutatott, Robin Skynner & John Cleese által jegyzett Life and how to Survive It négyszáz oldalas könyvben többször feltűnik a mentálisan egészséges családok valósághoz való hozzáállása. Hosszan idézek a könyvből, szeretném bemutatni egyik, számomra legfontosabb gondolatát. Itt-ott rövidítettem és átalakítottam, hogy érthetőbb legyen.

Robin: Rendben. Hadd kezdjem akkor egy kérdéssel. Ha visszagondolunk arra, amit eddig mondtunk, mit mondanál, mik a mentális egészség legfőbb jellemzői?
John: A legfontosabbak közül is kettőt választanék. A legerősebb mértéke a mentális egészségnek, hogy mennyire vagy képes a valósággal szembenézni. És ezzel párhuzamosan hogy mennyire tudsz befogadóan viselkedni - vagyis megpróbálni beemelni más embereket, ideákat, saját meglátásaidat és érzéseidet, ahelyett, hogy kizárnád őket.

A bennünk élő csecsemő, gyermek, kamasz, fiatal felnőtt, érett felnőtt között nem mindig harmonikus a viszony. Ez az egymásba fonódó, sort és sorsot alkotó belső fejlődési szerplánc köt össze a születésünkkel.

A pszichodrámában sokat foglalkozunk a bennünk élő gyermekkel. Sérüléseinket benne hordozzuk, sorskönyvünk első fejezeteit ő olvasgatja, ki nem bontakoztatott képességeink benne rejtőznek, a táncban, a szexben, a felszabadultságban az ő érzéseit is érezzük. Felnőtt életünk történéseinek, szenvedéseinek és örömeinek magyarázatát benne is kereshetjük. Érzelmi életünk minősége nagyban összefügg azzal, hogy hogyan él bennünk belső gyermekünk. Gyógyulásunk egyik kulcsa benne, a vele való beslő kapcsolatban rejlik. Gyógyulni nem csak a szenvedésektől vagy rossz mechanizmusoktól való megszabadulást jelenti.

A boldogságtól ordítanak

A jól működő családok jellemzői:

  • pozitív és barátságos attitűd,
  • érzelmi függetlenség, ami lehetővé teszi a szabad közlekedést a szeparált állapotok és intim együttlétek között,
  • olyan családszerkezet, amiben a szülők erős csapatot alkotnak, és gondoskodnak a gyermekekkel alaposan átbeszélt és közösen hozott szabályok betartásáról,
  • nyílt és szabad kommunikáció, amiben egyetlen érzés sem tiltott,
  • a világ tiszta érzékelése, ami azon alapul, hogy a családtagok képesek saját érzéseik elfogadására (ezért nem kell kivetíteni azokat másra),
  • a változáshoz való alkalmazkodás képessége, amit egy spirituális hitrendszer támogat (nem feltétlenül vallásos hit, hanem egy magasabb vagy mélyebb intelligenciával, istennel, erővel való kapcsolat).

Készült egy könyv a családokról, amit nagyon szeretek. Rendkívüli formában, erős tartalommal, nagy intelligenciával íródott. Szakmunka és mégis fennmaradtam miatta többször (sőt egyszer még a szaunába is bevittem). A könyvben Robin Skynner pszichiáter és a Motnhy Python-os John Cleese (!) beszélgetnek. Robin Skynner igazi profi, John Cleese pedig nyomja a poénjait, és van is miről beszélgetniük. A pozitív pszichológiában is ritkán idézett, meglepően széleskörű és alapos kutatást dolgoz fel  a könyv a jól (és rosszul) működő családokról, szervezetekről és országokról. A könyv alapjául szolgáló kutatás kiindulópontja, hogy az egészen kitűnő családok megértése nem lehetséges a nyilvánvalóan betegek vizsgálatával - a jó családok tudnak valami többet, ami a beteg családok gyógyításához fontos kapaszkodókat adhat.

A pszichodrámában a legkomolyabb és legmélyebb érzelmek és élethelyzetek is előkerülhetnek a játékok során, mégis - mivel nem a való életben zajlik - a pszichodráma felfogható laboratóriumként, ahol pszichoszociális kérdéseket, problémákat vizsgálnak a résztvevők. Moreno dramaturgiai elemekkel írta le a pszichodráma elemeit, ezzel is hangsúlyozva, hogy nem csak pszichoterápiáról van szó.

A pszichodráma játék elemei

Színpad (stage). A teremben, ahol a csoportmunka zajlik, elkülönítenek egy részt, amit kineveznek színpadnak. Ez gyakran nem más, mint a körben vagy félkörben ülők közti rész és csak a játékok alatt szolgál színpadként. Funkciója elkülöníteni a játékok terét a csoportban zajló egyéb történések terétől. Moreno egy három cirkuláris lépcsővel körülvett színpadot készíttetett. Ez lehetővé tette, hogy az emberek bárhonnan könnyen megközelítsék a színpadot és az egyes lépcsőket használta a tükrözés és monológ technikáknál is. Az eredetileg Beaconben, New York államban lévő színpadot szétszedték és átköltöztették Boughtonba, ahol a Hudson Valley Pszichodráma Intézet ma is használja. A színpad fölött látható egy erkély, amit Moreno is használt a felettes énhez kapcsolódó szerepek megjelenítésére.

AZ alábbi videó(részlet) azon ritka felvételek egyike, amelyen Jacob Loevi Moreno, a pszichodráma alapítója egy pszichodráma ülést vezet. A felvétel az Első Nemzetközi Pszichodráma Kongresszuson, 1964-ben, Párizsban (az akkori időkre jellemző módon a Sorbonne Egyetem Orvostudományi Karán) készült.

A drámán egy házaspár - Michelle és Paul - vesznek részt. Michelle régi párizsi, Paul amerikai, aki csak a házassága miatt költözött Párizsba. A részlet a Paullal való rövid interjúval kezdődik és Michelle anyósa (Paul édesanyja) színpadra kerülésével ér véget.

A tudományosság alapvető kritériuma, hogy a terület elméleteit alapos kutatásnak vessék alá. Ahogy távolodunk az egzakt tudományoktól, egyre kevésbé beszélhetünk valódi elméletekről, sokkal inkább strukturákról és interpretációs horizontokról. A terápiás pszichológia pont az a terület, ahol még meg lehet próbálkozni egzakt kutatási programokkal, az eredmények azonban inkább útmutató jellegűek.

A pszichodrámában főleg politikai okokból az egyik kutatott terület a módszer hatékonysága. Amennyiben sikerül bizonyítani, hogy a pszichodráma csoportokba járók meggyógyulnak, akkor az egészségpénztárak finanszírozni fogják a csoportba járást, vagyis pénz kerül a szakmába. Egy évtizeddel ezelőtt a német egészségpénztár nem vette fel a pszichodrámát a viselkedésterápia és a pszichoanalízis mellé, a támogatott módszerek listájára.

Van egy - sok ismerősöm és jómagam által is űzött kedvenc - foglalatosság, amit most egyszerűen csak életolvasásnak (a mind reading mintájára life readingnek) nevezek. Ezt úgy kell játszani, hogy az ember beül többedmagával a kőrúton egy kávézó (vagy bár) teraszára, és folyamatosan mondja a társainak, hogy milyen az élete az éppen arra járó középkorú párnak, anyának gyerekkel, piercinges menedzsernek vagy jókedvű hajléktalannak. Ha két vélemény nem egyezik, mindenféle valós és agyatlan érvet kell felhozni az elképzelésünk védelmében. Terjessztük ki most ezt a tevékenységet kedvenc műalkotásainkra is!

Edward Hopper: Éjjeli baglyok (Nighthawks), 1942, Chicago, The Art Institute of Chicago

A kreativitás elmélete Moreno elképzeléseinek sarokköve. Ebből származik  Moreno  egészség-koncepciója és pszichopatológiája, a teljes és elégedett életről alkotott  tanítása. A spontaneitás állapota és a kreatív cselekvés fogalmai kapcsolatban állnak az összes, Moreno által kifejtett pszichodráma-fogalommal (tele, találkozás, szerep, stb.).   Moreno a gondolatot először a Who shell survive? című művében mutatta be. Az alábbi kép (a könyvből újrarajzolva) mutatja be a spontaneitás-kreativitás doktrínáját, ahogy Moreno nevezte. A spontaneitás, kreativitás, rámelegedés és a kultuális konzervek állandó kölcsönhatásban vannak.

S - Spontaneitás

C - Kreativitás

CC - Kulturális konzerv

W - Rámelegedés (Warm-up)

A spontaneitás felébreszti a kreativitást (S->C), a kreativitás befogadja a spontaneitást (C->S). Kettőjük kölcsönhatásából jön létre az új kulturális konzerv (S->C->>CC). A konzervek felhalmozódnak és újraéledésükhöz szükség van a spontaneitásra (CC->>>S->>>CC).

 

 

Ha tetszik egy írás vagy felkeltette valami az érdeklődésedet, kérlek hagyj egy kommentet. Ha felhasználsz valamit, írd meg egy kommentben, milyen tapasztalataid voltak. Ugyanezt teheted, ha nem a pszichodráma érdekel, de isnpirációt merítesz valamiből.

Ha szeretnél írni egy cikket, keress meg emailben. Társszerzőimet általában arra kérem, hogy fotót is mellékeljenek cikkeikhez és írják meg, milyen módon kapcsolódnak a pszichodrámához. A Szép rovatban látható, hogy az élet minden területével kapcsolatos kérdést szívesen látok. Minden helyen megadom a forrásokat, amiknek alapján dolgoztam. próbálok minőségre törekedni az írásokban és a vizuális kommunikációban.

Futó projektek

Itt olyan kezdeményezéseket sorolok fel, amelyekhez tárt karokkal várok érdeklődőket, olyanokat, akiknek az adott téma érdekes, érdekük is lenne vele foglalkozni, stb. Minden témában szívesen veszem, ha valakinek nagyobb volumenű vagy nagyon eltérő elképzelése van az adott projektről (csak legyen!).

Pszichodráma marketingfilm készítés

Nagyon pörgős, gyorsan vágott, max 5 perces film, ami az élet drámaiságát emeli ki, mint annak központi tényét. Legyen alkalmas a gerillamarketingre, hangozzanak el benne a klasszikus pszichodráma alapállításai az életről (a spontaneitás és kreativitás a középpontban, mint a létezés magja, a pillanat elsőbbsége, a találkozás, a tele). A jelenetekben a drámaiság fokozására a gyorsítás és lassítás, a zenei aláfestés technikáit használjuk. Utalás történhet közismert drámai jelenetekre, de nem panelekből építkezik az egész (nem szegény afrikai gyerek és nem is paneldráma). A filmnek kifejezetten esztétikusnak kell lennie (itt bizonytalan vagyok, melyik esztétikai paradigma lenne megfelelő).

Keresek: koncepcionálót, vágót (Adobe Premiere Pro vagy afölött), és olyat, aki az egyes felvételeket megszervezi.

A saját forgatókönyvemet hamarosan itt közlöm.

Interjú a nagy öregekkel

Szeretnék egy interjúsorozatot készíteni a pszichodráma hazai nagy öregjeivel, akik az első és második hullámban tanulták és csinálták a pszichodrámát. A beszélgetés egyes részleteit videón rögzítenénk. A következő kérdésekre keresem a választ:

Keresek: Ide olyanokat várok, akik interjút csinálnának, vagy ugyanebben a témában nagyobb volumenű elképzelésük van.