A rendőri túlkapások megfékezéséhez otthon is elvégezhető gyakorlat egy megfelelően megengedő, kommunikatív és empatikus felettes szerv kiépítése vagy megerősítése.

A külső elvárásoknak való megfelelési vágy nagyon sokak életét teszi tönkre vagy legalábbis teszi kellemetlenné.  Az elvárások mindenütt megjelennek az érzések és gondolatok között: jól vagyok-e öltözve, le fognak-e nézni a kopott cipőm miatt, biztosan ciki az angol kiejtésem, megalapozatlan a véleményem, stb. Állandóan néznek, figyelnek és főleg megítélnek. Ezek az érzések aztán egy csomó felesleges tettre sarkallnak. Órákig tartó készülés egy buliba, ahol kiderül, hogy senki nem öltözött ki, izgulás egy olyan vizsga miatt, aminek nincs tétje. Tetejébe pedig összekeveredik, hogy mi az enyém és mi nem. A vágyaimból elvárások lesznek és így megkeserednek. A sok megfelelés végére pedig nem tudom már eldönteni, hogy ki vagyok. Csak kotorászva keresgélek magamban magam után.

Nagyon sok ember szenved a belül hordozott és külsőnek megélt elvárásoktól, amelyek gyökere általában a gyermekkorban található. Pszichodráma játékokban gyakran kerülnek elő olyan helyzetek, amikor egyik vagy másik szülő szisztematikusan óriási terhet rak a játékosra. "Neked mindenben ki kell tűnnöd!" vagy "Ne szomorítsd el rossz jegyekkel anyádat!". Az ilyen üzenetek aztán megragadnak, internalizálódnak (bensővé válnak) és később egy sor más is rájuk rakódik. Kialakul egy belső szerep, a szigorú ellenőrzést gyakorló vizsgáztató, a belső rendőr szerepe. Freud felettes énnek hívta a pszichének ezt a részét. A szerepelmélet szerint ez is egy (vagy több) szerep, amivel az énünk másik részei állandó kapcsolatban vannak (nevezetesen azokat ellenőrzi a rendőr). Általában túlfejlett szerepről van szó, amit nagyon fontos leépíteni. Szélsőséges esetben a felettes én rendőre bezárja a többi részt, magába olvasztja őket.

Ezen a blogon sokat írtam már a belső gyermekről. Arról, hogy milyen kritikus és kihagyhatatlan mozzanat a kiteljesedett élethez felvenni a kapcsolatot a belső gyermekünkkel. Egy-egy jól sikerült pszichodrámában a felnőtt, mostani én és a belső gyermek közötti kapcsolatfelvétel, kézenfogás, vigasztalás, játék zajlik. Ugyanilyen fontos lehet a belső kamasz. Az így kiépített kapcsolatok egy csatornát teremtenek az én korai élete felé, kitisztítják az energia áramlását a gyermektől a kamaszon át a felnőttig.

Asimovnak van egy novellája, A halhatatlanság halála. Az emberek felfedezik, hogyan lehet az időben előre és vissza utazni és folyamatosan módosítják a múltat és a jövőt, hogy boldogabb mederbe tereljék az emberiséget. Sokat gondolkodtam ezen a novellán, mert rímel az egyik legfontosabb tapasztalatomra a pszichodrámában. Amikor valaki visszamegy a gyermekkorába és ott valami fontos korrekciót végez (például megvédi magát egy romboló agressziótól vagy ráismer arra, hogy mégis szerették őt), akkor ennek a rekonstrukciónak, helyreállításnak óriási hatása van a jelenre. Visszamegy a protagonista a múltba és ott valamit megváltoztat, amivel befolyásolja a jelent. Ez minden időutazó álma és erre mi, emberek, képesek vagyunk.

Én úgy képzelem, hogy van egy halhatatlan részünk, amiben nincsen idő, ahol az emlékeinkben mint jelenvaló dolgokban tudunk utazni, és ha megéljük, meg is tudjuk változtatni a múltat.

Az utazás nem csak visszafelé működik. Elmentem egyszer egy workshopra, ahol a résztvevők feladata az volt, hogy hozzanak egy zenét, amelynek halálukkor kellene szólnia. Mindenkit nagyon megmozgatott ez az időutazás és - szinte kivétel nélkül - mindenki életigenlő, áradó zenét hozott magával. Egy másik workshopon meditációban mentünk előre a halálunkig és néztünk át a túlsó partra. Játékok következtek, amelyekben a protagonisták kijátszották a meditációban megjelent képeket. A legtöbbjüknek meghalt szeretteik jelentek meg a másik oldalon, boldogan és életvidáman. Sokan megélték a velük való találkozást.

Martin Heidegger

Nem csak a belső gyermek, hanem a belső öregember és a meghaló is bennünk él. Ezért használhatjuk az időutazást arra is, hogy felkeressük halálunkat. Martin Heidegger, a XX. század nagy fenomenológusa az autentikus, valódi lét egyik biztosítékának tartotta, hogy önmagában előrefut a haláláig, onnan néz vissza a jelenre, és úgy cselekszik, hogy az összhangban legyen ottani értékeivel. Dramatikusan mondva, Heidegger szerepet cserélt a halála pillanatában lévő önmagával és elmondta mostani önmagának, hogy mi a véleménye arról, amit csinál. Talán kérdéseket is feltett ennek az önmagának és elbeszélgettek.

Ezt bárki megteheti. Sőt, kirakhatja a teljes vonalat: belső gyermek, belső kamasz, belső felnőtt, belső szülő, belső nagyszülő és a belső meghaló. Persze egyes szerepek kimaradnak annál, akinél nincsenek meg a megfelelő életszakaszok, vagy bejönnek más, izgalmas szerepek (pl. egy meghatározó időszak szerepe: a politikai fogoly, a szakember, a szerelmes, stb.). Megtörténhet a drámai pillanat: a belső gyermek odalép a meghaló ágyához és elbeszélgetnek az egész életről!

Minden kedves olvasómnak boldog halhatatlanságot és jó időutazást kívánok!

Készült egy könyv a családokról, amit nagyon szeretek. Rendkívüli formában, erős tartalommal, nagy intelligenciával íródott. Szakmunka és mégis fennmaradtam miatta többször (sőt egyszer még a szaunába is bevittem). A könyvben Robin Skynner pszichiáter és a Motnhy Python-os John Cleese (!) beszélgetnek. Robin Skynner igazi profi, John Cleese pedig nyomja a poénjait, és van is miről beszélgetniük. A pozitív pszichológiában is ritkán idézett, meglepően széleskörű és alapos kutatást dolgoz fel  a könyv a jól (és rosszul) működő családokról, szervezetekről és országokról. A könyv alapjául szolgáló kutatás kiindulópontja, hogy az egészen kitűnő családok megértése nem lehetséges a nyilvánvalóan betegek vizsgálatával - a jó családok tudnak valami többet, ami a beteg családok gyógyításához fontos kapaszkodókat adhat.