Horváth Viki, a cikk szerzője

Olyan dologról szeretnék írni, ,amiről azt hittem rég elvesztettem, de fogalmazhatnék úgy is, hogy ami nincs vagy nem is volt, azt nem lehet elveszíteni.

No, de ezután a borongós felvezetés után inkább arról, hogy ennek ellenére miért is vetemedtem írásra. Ráadásul nem is saját, hanem a női méltóságról. Pedig nyilvánvaló, hogy az mindenkinél más. Honnan is közelítsek? Óvatosan lopakodva először is megközelítem a saját méltóságomat. Elég nehéz észrevenni. Egy homályos szobának sarkában áll sértődötten. Csak ha lassan közelítek akkor marad, máskülönben elmegy, mi több elszalad. Ezért nem lehet csak úgy rányitni az ajtót, pláne nem nagy hanggal üdvözölni, hogy ugyanmár mi újság vele meséljen egy kicsit magáról. Az ablak előtt állva jól látszik törékeny sziluettje. Karját összefonja mellén és úgy bámul kifelé nagy szemekkel, mintha távolodó kedvesét nézné. Ilyen pillanatban nem akarnám zavarni, de most muszáj mert mégiscsak ritka alkalom ez. Hisz itt van egyedül, közel hozzám, talán még szóba is áll velem. Hozzáértő emberek, akik a kommunikációnak nagy tanítói, azt mondják a beszélgetést csak elkezdeni nehéz, aztán ha már elnyerted partnered bizalmát, folyik minden a maga útján.

Hogy szólítsam? Méltóságom, hisz mégiscsak az enyém. Na nem, ezzel még várok, akkora barátok nem vagyunk. Elvégre is számtalan esetben hagyott magamra.