somsakzsuzsi.jpgSomsák Zsuzsi, a cikk szerzője

Spontánabbak-e bizonyos emberek, mint mások?

Ha megkérdeznénk az utunkba kerülő első pár embert arról, hogy spontán embernek tartják-e magukat, vagy ha ők maguk nem is spontánok, de ismernek –e olyanokat, akikre ráillik a spontán jelző, valószínűleg sok igen választ kapnánk. Valószínűleg meghallgathatnánk egy remek sztorit arról, amikor legutóbb spontán módon viselkedtek. A spontaneitás ugyanis izgalmas, nem megszokott, valami új. Moreno anno úgy írta le a spontaneitást, mint egy állapotot, egy energiát, amely a kreativitásba áramolva létrehoz egy kulturális konzervet, majd abban a pillanatban tova is száll. A kulturális konzerv leginkább egy referencia keretként értelmezhető. Gondoljuk végig a napunkat: hány döntésünket, cselekvésünket fogja befolyásolni az, hogy a már beállt megoldást választjuk? A legtöbbet. És hányszor fogunk valami olyat tenni, amit addig még soha? Nem sokszor. Ez nem negatív dolog, ezek a kulturális konzerveink: meghatározzák az életünket és alapvetően hasznosak. Azonban paradox módon mégis korlátozzák azt, ami létrehozta őket: a kreativitásunkat.

A fenti kérdezősködésre visszatérve az lehetne a következő kérdésünk, hogy akkor mi is az a spontaneitás?! A spontaneitás a hétköznapi ember számára könnyen megfogható a tapasztalatok révén, ugyanakkor sokkal nehezebb szavakba önteni jelentését, és még sokkal nehezebb a tudomány kritériumainak eleget tevő definícióval előállni. A spontaneitást állapotként határozta meg a tudomány, amely létrejön, majd meg is szűnik. Elképzelhető-e azonban, hogy a spontaneitás energiái mégsem tűnnek el nyomtalanul? Lehetséges-e, hogy valamiféle tudást jön létre a spontaneitásról, amely ahhoz vezet, hogy valaki spontán ember legyen? Helyes-e, amikor a spontaneitást tapasztalatainktól vezérelve emberi jellemzőként fogjuk fel? A választ talán a pozitív pszichológia egyik elmélete nyújthatja.


Bettembuk Péter, a cikk szerzője

Amikor a mai napon a pszichotherapeuta képzés előadója felszólított (most végzem a Tündérhegyi pszichoterapeuta képzést), hogy menjek ki a katedrára, a többiek elé, és folytassam én az előadást, zavarban voltam. A dolog különleges volt, elsőre azt mondtam, hogy "szokatlan ez nekem". Erre ő segített, elmondta hogy a kezemben lévő dialéptető egy varázspálca, és ha gondban vagyok, akkor használjam és menni fog.
Délután, már órákkal később, sétáltam, és sok-sok gondolat jutott eszembe. Elképzelések arról, hogy hogyan lehetett volna másként. Arra gondoltam, mennyire váratlan volt számomra a helyzet és mennyire kevés időt fordítottam a rámelegedésre (az előadói szerepre való ráhangolódásra).
A rámelegedés azzal kezdődött, hogy IGENT mondtam. Tulajdonképpen el is utasíthattam volna a felkérést, mondhattam volna, hogy nem vagyok erre felkészülve. Beszéltem már korábban az időhatáros pszichoterápiáról, így valamennyi munícióm volt, néhány korábbi elképzelést, gondolatot fel tudtam idézni. Az improvizáció alapszabálya - olvastam az áprilisi Time Out Budapest-ben -, hogy nem mondunk NEMET. John Lennon először Yoko Ono-val a művésznő kiállításán találkozott. Egy létrára felmászva látta, hogy a plafonon apró betükkel az van írva:YES. Később Lennon azt mondta, hogy nagyon fontos volt számára, hogy IGEN volt odaírva és nem NEM.

Jacob Levy Moreno

Még mindig él az emberekben a félelem a pszichológiától: aki pszichológushoz vagy pszichiáterhez megy annak biztos valami baja van, valami nem stimmel a fejében, diliflepnis. Maga a pszichológia is tehet erről. A 20. század elejétől a szakmabeliek arra törekedtek, hogy megjavítsák az elromlott szerkezetet, az emberi lelket. Elméleteiket és terápiájukat a megfigyelt és kezelt patológiás esetekre alapozták. A traumákat igyekeztek gyógyítani és az egészséges ember képét a betegek vizsgálata során kialakított elképzelésekből, modellekből vezették le. A belberkekben eluralkodott a nézet, hogy a pszichés gyógyulás a legfontosabb tényező a boldogsághoz. Ha valakinek sikerül betegségeitől megszabadulnia, az már boldog emberré is válik. 100%-ig azonban  senki nem lehet egészséges, ezért aztán az emberi boldogság is mindig korlátos, csak félig-meddig megvalósítható.

AZ alábbi videó(részlet) azon ritka felvételek egyike, amelyen Jacob Loevi Moreno, a pszichodráma alapítója egy pszichodráma ülést vezet. A felvétel az Első Nemzetközi Pszichodráma Kongresszuson, 1964-ben, Párizsban (az akkori időkre jellemző módon a Sorbonne Egyetem Orvostudományi Karán) készült.

A drámán egy házaspár - Michelle és Paul - vesznek részt. Michelle régi párizsi, Paul amerikai, aki csak a házassága miatt költözött Párizsba. A részlet a Paullal való rövid interjúval kezdődik és Michelle anyósa (Paul édesanyja) színpadra kerülésével ér véget.

A kreativitás elmélete Moreno elképzeléseinek sarokköve. Ebből származik  Moreno  egészség-koncepciója és pszichopatológiája, a teljes és elégedett életről alkotott  tanítása. A spontaneitás állapota és a kreatív cselekvés fogalmai kapcsolatban állnak az összes, Moreno által kifejtett pszichodráma-fogalommal (tele, találkozás, szerep, stb.).   Moreno a gondolatot először a Who shell survive? című művében mutatta be. Az alábbi kép (a könyvből újrarajzolva) mutatja be a spontaneitás-kreativitás doktrínáját, ahogy Moreno nevezte. A spontaneitás, kreativitás, rámelegedés és a kultuális konzervek állandó kölcsönhatásban vannak.

S - Spontaneitás

C - Kreativitás

CC - Kulturális konzerv

W - Rámelegedés (Warm-up)

A spontaneitás felébreszti a kreativitást (S->C), a kreativitás befogadja a spontaneitást (C->S). Kettőjük kölcsönhatásából jön létre az új kulturális konzerv (S->C->>CC). A konzervek felhalmozódnak és újraéledésükhöz szükség van a spontaneitásra (CC->>>S->>>CC).