Spontánabbak-e bizonyos emberek, mint mások?

Ha megkérdeznénk az utunkba kerülő első pár embert arról, hogy spontán embernek tartják-e magukat, vagy ha ők maguk nem is spontánok, de ismernek –e olyanokat, akikre ráillik a spontán jelző, valószínűleg sok igen választ kapnánk. Valószínűleg meghallgathatnánk egy remek sztorit arról, amikor legutóbb spontán módon viselkedtek. A spontaneitás ugyanis izgalmas, nem megszokott, valami új. Moreno anno úgy írta le a spontaneitást, mint egy állapotot, egy energiát, amely a kreativitásba áramolva létrehoz egy kulturális konzervet, majd abban a pillanatban tova is száll. A kulturális konzerv leginkább egy referencia keretként értelmezhető. Gondoljuk végig a napunkat: hány döntésünket, cselekvésünket fogja befolyásolni az, hogy a már beállt megoldást választjuk? A legtöbbet. És hányszor fogunk valami olyat tenni, amit addig még soha? Nem sokszor. Ez nem negatív dolog, ezek a kulturális konzerveink: meghatározzák az életünket és alapvetően hasznosak. Azonban paradox módon mégis korlátozzák azt, ami létrehozta őket: a kreativitásunkat.

A fenti kérdezősködésre visszatérve az lehetne a következő kérdésünk, hogy akkor mi is az a spontaneitás?! A spontaneitás a hétköznapi ember számára könnyen megfogható a tapasztalatok révén, ugyanakkor sokkal nehezebb szavakba önteni jelentését, és még sokkal nehezebb a tudomány kritériumainak eleget tevő definícióval előállni. A spontaneitást állapotként határozta meg a tudomány, amely létrejön, majd meg is szűnik. Elképzelhető-e azonban, hogy a spontaneitás energiái mégsem tűnnek el nyomtalanul? Lehetséges-e, hogy valamiféle tudást jön létre a spontaneitásról, amely ahhoz vezet, hogy valaki spontán ember legyen? Helyes-e, amikor a spontaneitást tapasztalatainktól vezérelve emberi jellemzőként fogjuk fel? A választ talán a pozitív pszichológia egyik elmélete nyújthatja.

Még mindig él az emberekben a félelem a pszichológiától: aki pszichológushoz vagy pszichiáterhez megy annak biztos valami baja van, valami nem stimmel a fejében, diliflepnis. Maga a pszichológia is tehet erről. A 20. század elejétől a szakmabeliek arra törekedtek, hogy megjavítsák az elromlott szerkezetet, az emberi lelket. Elméleteiket és terápiájukat a megfigyelt és kezelt patológiás esetekre alapozták. A traumákat igyekeztek gyógyítani és az egészséges ember képét a betegek vizsgálata során kialakított elképzelésekből, modellekből vezették le. A belberkekben eluralkodott a nézet, hogy a pszichés gyógyulás a legfontosabb tényező a boldogsághoz. Ha valakinek sikerül betegségeitől megszabadulnia, az már boldog emberré is válik. 100%-ig azonban  senki nem lehet egészséges, ezért aztán az emberi boldogság is mindig korlátos, csak félig-meddig megvalósítható.

Az előző postban bemutatott, Robin Skynner & John Cleese által jegyzett Life and how to Survive It négyszáz oldalas könyvben többször feltűnik a mentálisan egészséges családok valósághoz való hozzáállása. Hosszan idézek a könyvből, szeretném bemutatni egyik, számomra legfontosabb gondolatát. Itt-ott rövidítettem és átalakítottam, hogy érthetőbb legyen.

Robin: Rendben. Hadd kezdjem akkor egy kérdéssel. Ha visszagondolunk arra, amit eddig mondtunk, mit mondanál, mik a mentális egészség legfőbb jellemzői?
John: A legfontosabbak közül is kettőt választanék. A legerősebb mértéke a mentális egészségnek, hogy mennyire vagy képes a valósággal szembenézni. És ezzel párhuzamosan hogy mennyire tudsz befogadóan viselkedni - vagyis megpróbálni beemelni más embereket, ideákat, saját meglátásaidat és érzéseidet, ahelyett, hogy kizárnád őket.