jl_moreno.jpgMinden fontos pszichológiai iskola kimunkál három jól elkülöníthető elképzelést, amelyek a kutatásokat és a terápiás vagy önfejlesztő gyakorlatokat irányítják. Az iskola képviselői megfogalmaznak egy elképzelést az emberről, az emberi lélekről: ez a személyiségmodell. Másodikként megfogalmazzák, hogy az ember hogyan fejlődik: ez a fejlődéspszichológiai elmélet. Harmadikként pedig ezekre alapozva megalkotják a terápiás elképzeléseiket. Moreno és követői is így tettek.

egyutt-let.jpg

A méltán világhírű pszichodramatista, Max Clayton pszichodráma elméletéről és gyakorlatáról szóló - Magyarországon először megjelenő - sorozatának első kötetét veheti kezébe az érdeklődő olvasó.

A végig izgalmas és magával ragadó, magyarázatokkal kiegészített, élettel teli leírás egy olyan világba kalauzolja el az olvasót, amely fellebbenti a fátylat életünk megélésének és lehetséges útkereséseinek titkairól, a színházról és művészetről, a kreativitásról, önmagunk megértésének akadályairól és a teljes élet kialakításának lehetőségeiről.

A pszichodráma megismerésén keresztül eljuthatunk önmagunkhoz, jobbá tehetjük életünket. Megélhetünk mindent, amit számunkra a létezés nyújt. Aki bejárja Max Clayton pszichodráma-bestsellerének összes terét minden ajtón benyitva, az biztos lehet abban, hogy az utolsó szavak elolvasása után bölcsebben és tudatosabban élheti tovább életét.

...egy olyan felfogást és megközelítést kísérlek meg átadni, amely egybeolvasztja a művészi érzékenységet, a világos gondolkodást és elemzést, a kommunikációt, az indítékot és a szeretetet.“   Max Clayton


A könyv megrendelhető 2.900,- Ft + 600, Ft postaköltség áron: somoskoi.soma@t-online.hu

fragmenting_force.pngIdeje van, hogy írjak egy összefoglalót a pszichodráma játékkal történő gyógyításról. A csoportkohézió, a nézői és szereplői katarzis, a vezetők figyelme, az önkifejezés általános integráló hatásai mellett a legtöbben azért járnak pszichodráma csoportba, vagy választanak más önismereti formát, hogy boldogabb, teljesebb életet éljenek. Ezen törekvés fontos része a gyermekkorban szerzett sérülések feldolgozása. 

Fragmentáló szereprendszerek

A sérülés oka lehet szisztematikus hatás (ami egy életszakaszban folyamatosan történik), mint az érzelmi elhanyagolás, a kreativitás visszafogása, az önkifejezés vagy a szexualitás tiltása, negatív hitek átadása. És lehet traumatikus is, mint egy szülő halála, abúzus vagy fizikai sérülés. Az így kialakuló szerepeket fragmentált szerepeknek hívjuk.

Megsérülni a gyermekkorban: univerzálisan emberi.

icefire.jpgMinden pszichodramatista életében bekövetkezik a pillanat, amikor megáll a játék. A protagonista nincs "semmire" bemelegedve, a dramatista kipróbált egy sor vizsgálódást és nem történt katarzis, áttörés, megoldás. Mi ilyenkor a teendő? Hova lehet lépni ilyen lehetetlen helyzetben? Erre a kérdésre ad válaszokat ez a poszt.

Vannak olyan technikák, amelyek minden esetben működnek és jó rámelegedést produkálnak. Két ilyet mutatok meg ebben a szösszenetben.

Belső hangok

Ha a játék megáll, a protagonista produkciójában nincs feszültség, energia, ami vezérelné a szerepcseréket, akkor is a pillanatnyi rámelegedéssel dolgozunk. A dramatista a csoportot kéri meg, hogy belső hangokat adjanak a protagonistának, kihangosítva mindent, amit éreznek. Fontos hangsúlyozni az instrukcióban, hogy érzéseket mondjanak ki, és ne tanácsokat adjanak. A protagonistának mondhatjuk, hogy "hallgasd meg és ha igaznak érzed, mondd ki! Ha másképpen érzed igaznak, akkor változtass rajta és úgy mondd ki! Ha nem igaz, csak dobd el, ne foglalkozz vele!"

(Olyan eset is előfordul, amikor egy helyzet megoldásával dolgozik a protagonista és a dramatista, de nem jön létre semmilyen, a protagonista számára elfogadható, hiteles megoldás. Ekkor a csoportot vonhatja be a vezető a keresésésbe. A csoporttagok egysével kijönnek és a protagonista helyébe lépve csinálnak valamit. A protagonista nézi, amit a többiek tesznek és keresi azt, ami számára járhatónak tűnik. A játék a protagonista visszaállásával folytatódik. Ezt a dramatikus brainstorming technikát modellezésnek hívjuk).

Kapcsolat a belső énnel

Minden esetben értelmezhető a kérdés, hogy hogy is vagyok magammal most.Ha elakad a játék, meg lehet kérdezni a protagonistát: "hogy vagy magaddal ebben a helyzetben?" A választól függően választjuk ki az új szerepet, amit szerepcserében kapcsolhatunk az eddig játszott szerephez. Ez a technika nem tükör, mert nem a reflektív énbe kerül a protagonista, hanem a tükörnél sokkal általánosabb szereprepertoárból választhat. A játékos gyakran egy duplát választ ki, a belső énjét, valakit önmagából, aki megérti és vele van. (Ez a belső kapcsolat nagyon értékes, ha megjelenik a színpadon, ezért érdemes az egész játék során a protagonista mellett tartani.) Ezzel az énrésszel való kapcsolatra szerepcserékkel melegíthetjük a protagonistát, az új szerepben történő interjúval akár tovább is indulhat a játék. Olyan helyzetekben működik ez a technika, amikor valaki izolált, de nem akar senkit közel vonni magához, nincs senkivel összekapcsolva. De akkor is működik, ha valaki épp nagy nyomás alatt van, megtámadja valami és lefagy ebben a helyzetben.

Természetesen eljöhet az a pillanat is, amikor semmi nem működik. Ilyenkor jól jön a daramatistának a reális alázat: tudja, hogy ő csak a daramatista és nem a megváltó.

A "rámelegedés minden" - mondta Moreno, ahogy ezt a jól "megszerkesztett" reggeli ébredés egész napi hatásáról szóló posztban írtam. Az ébredéshez hasonlatosan a csoportülés első két percében eldől, milyen lesz az aznapi munka. Milyen lehetőségekkel, kapcsolatokkal,  víziókkal, megértésekkel dolgozik a vezető, hogyan fog reagálni a legtágabb értelemben, mennyire lesz rugalmas vagy merev, mibe bukik el és mi emeli fel.

A csoport ezeket a tartalmakat a vezető finom vibrációiban érzi. Ezért a vezető kötelessége, hogy tudatos készüléssel melegítse magát a megfelelő állapotra és szerepekre. Ehhez jó támpotot ad annak a biztos tudása, hogy miről is szól a pszichodráma, az élet és a vezetői szerep. 

Ebben a posztban leírom, hogyan melegítem saját magam a csoportülésekre. Ennek segítségével a dramatista olvasó tudatosíthatja a saját rámelegedését. A nem dramatista olvasónak is jól jöhetnek olyan eszközök, amelyek segítségével megértheti, hogy milyen rámelegedéssel lép be egyes helyzetekbe. Különösen fontos ez vezetők esetén.

Először is: Az élet szép! Szép és szabad. Kihívás, nyűg és veszély. Nehéz, komplex, kockázatos. Véges és végtelen. Igazi dráma. Elég, ha elmondom magamnak és felráz. Ha valamilyen taposómalomban vagyok, beszűkülve egy kérdésre, problémára vagy valamilyen kellemes élményre, akkor elég elmondani ezeket a mondatokat és fellépek egy sokkal tágabb horizont színpadára.

Ebben a posztban egy olyan bemelegítő játékot mutatok be, amely esszenciálisan tartalmazza az összes ilyen játék legjobb oldalait. Egyszerre növeli gyorsan és erősen a csoportkohéziót és melegíti rá a csoportot arra, amire a vezető szeretné. Ez a bemelegítő játék a csoportvezetés páncéltörője, a titkos fegyver maga.

Melyik dramatista vagy más csoportvezető ne szeretné, ha a reggeli álmossággal érkező emberek 15 perc múlva egymás iránt érdeklődő, az aktuális témára nyitott, sőt saját témákkal előálló kohézív közeget alkotnának? Csoportkohézió és fókusz megteremtése egyszerre: rengeteg játék, bemelegítő feladat, miegymás született, hogy ezt a két célt egyszerre lehessen elérni.

Miért is olyan fontosak ezek a célok? Azért, mert igazi munka nem kezdődhet egy csoportban kohézió nélkül. A kohézió a csoport összetartása, a csoporttagok közötti csatornákon áramló energia, a mindenkire kiterjedő egység. Nélküle senki nem mer megnyílni, mindenki visszahúzódik a csigaházába. Nélküle nincs közös élmény és nincs munka. A kohézió az alap és minden utána következik. 

somsakzsuzsi.jpgSomsák Zsuzsi, a cikk szerzője

Spontánabbak-e bizonyos emberek, mint mások?

Ha megkérdeznénk az utunkba kerülő első pár embert arról, hogy spontán embernek tartják-e magukat, vagy ha ők maguk nem is spontánok, de ismernek –e olyanokat, akikre ráillik a spontán jelző, valószínűleg sok igen választ kapnánk. Valószínűleg meghallgathatnánk egy remek sztorit arról, amikor legutóbb spontán módon viselkedtek. A spontaneitás ugyanis izgalmas, nem megszokott, valami új. Moreno anno úgy írta le a spontaneitást, mint egy állapotot, egy energiát, amely a kreativitásba áramolva létrehoz egy kulturális konzervet, majd abban a pillanatban tova is száll. A kulturális konzerv leginkább egy referencia keretként értelmezhető. Gondoljuk végig a napunkat: hány döntésünket, cselekvésünket fogja befolyásolni az, hogy a már beállt megoldást választjuk? A legtöbbet. És hányszor fogunk valami olyat tenni, amit addig még soha? Nem sokszor. Ez nem negatív dolog, ezek a kulturális konzerveink: meghatározzák az életünket és alapvetően hasznosak. Azonban paradox módon mégis korlátozzák azt, ami létrehozta őket: a kreativitásunkat.

A fenti kérdezősködésre visszatérve az lehetne a következő kérdésünk, hogy akkor mi is az a spontaneitás?! A spontaneitás a hétköznapi ember számára könnyen megfogható a tapasztalatok révén, ugyanakkor sokkal nehezebb szavakba önteni jelentését, és még sokkal nehezebb a tudomány kritériumainak eleget tevő definícióval előállni. A spontaneitást állapotként határozta meg a tudomány, amely létrejön, majd meg is szűnik. Elképzelhető-e azonban, hogy a spontaneitás energiái mégsem tűnnek el nyomtalanul? Lehetséges-e, hogy valamiféle tudást jön létre a spontaneitásról, amely ahhoz vezet, hogy valaki spontán ember legyen? Helyes-e, amikor a spontaneitást tapasztalatainktól vezérelve emberi jellemzőként fogjuk fel? A választ talán a pozitív pszichológia egyik elmélete nyújthatja.

Szerepelméleti sorozat III. rész

A szerepelméleti sorozat előző két posztjában a szerep fogalmát és a szerepek fejlődését mutattam be. Most arra teszek kísérletet, hogy erre alapozva magyarázatot adjak arra, hogyan áll össze a jelen pillanat, az itt és most.

Szórakoztató kérdés minden pszichológiával (és némely filozófiai rendszerrel) kapcsolatban, hogy hogyan értelmezik a jelen pillanatot. Vagyis azt, hogy milyen helye van az elméletben annak, amit itt és most, a jelenben megélek. A szerepelméletnek egy egyszerűnek tűnő, de messzire mutató válasza van erre.

Vidáman vezetek hazafelé, a párom hív. Kikapcsolom a rádiót és csevegünk egy kicsit. Épp arrafelé kanyarodom, amerre gyerekkoromban laktam és meglegyintenek a múlt emlékei.
Milyen szerepben is vagyok én most szerepelméletice? Mert nem egyben, az biztos. Először is ott van az autóvezető, ez fix. Aztán a rádióhallgató, majd a beszélgető. Ami szintén nem szimpla ügy, nem akárkivel beszélgetek, valamilyen társi szerepben is vagyok. És életre kel bennem a focizó gyerek is, ha még csak egy rövid érzés erejéig is! Ha a rádióhallgatót nem is számolom, akkor is három szerep aktiválódik bennem egyszerre. Szerencsére ezek szépen megférnek egymás mellett, színezik a tudatomat, nem akadnak össze.

A jelen pillanatot az éppen aktív szerepek jelentik. A pillanat érzései, gondolatai és cselekedetei a szerepek belső szerveződéséből származnak.

Ahogy hajtok tovább a beszélgetés befejezése után, egy öregurat látok, ahogy a lerobbant járgányát keservesen tolja. Egyszerre két dolog merül fel bennem: gyerünk segíteni és rögtön utána, hogy siessünk haza, hiszen megbeszéltük, hogy este moziba megyünk. A segíteni akaró humanista és a célvezérelt végrehajtó szerepei egyszerre aktiválódnak bennem és keverednek azonnal konfliktusba. A két szerepet nem lehet egyszerre eljátszani, ugyanúgy az időmet követelik. Szerencsére aktiválódik a döntéshozó szerepem is, kiugrom, tolok, vissza, nyomás haza.
A példa alapján egy teljesebb megfogalmazást adhatunk a szerepek és a jelen kapcsolatára.

A jelen pillanatot az éppen aktív szerepek, a köztük lévő kapcsolatok és köztük zajló dinamikus történések adják.

Ahogy az egyik pillanat folyik a másikba, az egyik helyzet átadja a helyét a következőnek, úgy bukkannak fel és tűnnek el a tudatunkban a szerepeink. A szerepelmélet szerint a rámelegedés, ez a speciális energia áramlik egyik szerepből a másikba. Némelyikbe több jut, némelyikbe kevesebb. Mindenesetre a pillanatot, az itt és mostot az aktív, rámelegedéssel feltöltött szerepek adják.

Úgy, ahogy az éppen játszó hangszerek adják a zenekari mű pillanatát.

A szerepelméletet sikeresen alkalmazom a coachingban és a tréningeken. Ebben a posztban bemutatok egy, a coachingban jól használható, nagyon általános eljárást és annak hátterét. Arra is kitérek, hogy mely ponton lépek be a coacheeban zajló folyamat aktív alakítójaként.

Eléggé elterjedt (és helyes) nézet, hogy egy coaching folyamatban a megoldás egyik kulcsát a coachee erőforrásainak feltárása és aktív használata jelenti. A coachok és terapeuták fejében gyakran egyáltalán nem tiszta, hogy ezt az elvet hogyan érvényesítsék. Napjaink tévés vagy rádiós megmondóemberei (és mások is) simán képesek a valódi kérdések feltárása helyett saját megoldásaikat a másikba döngölni. A másik végletet azok képviselik, akik szerint semmit nem szabad a coacheeban befolyásolni, mindenre neki kell rájönnie. Ez persze aztán hamar vöröskeresztes nővér mentalitássá fajul, ahol a coach aggódva figyeli a coachee minden érzelmi rezdülését. Hogy ezeket elkerüljük, a szerepelmélet használjuk a diagnózishoz és az intervenciók megtervezéséhez is.

Hogyan lehet a coachee erőforrásait feltárni ésa problémák leküzdésére használni? A kérdés a szerepelmélet nyelvén (kissé kiterjesztve) így szól: hogyan lehet feltárni a coachee progresszív szerepeit és ezeket a fragmentált szerepeinek feloldására használni? (Ezekről bővebben a Szereptörténet című posztban írok.)

A dramatista legfontosabb tennivalója az interjú fázisban a bizalmi kapcsolat kiépítése és egy sor, a játékot érintő körülmény megteremtése.

Egy protagonista dráma több szakaszra osztható, ezek közül az első az interjú szakasz. Az interjúban a dramatista első feladata, hogy jó munkakapcsolatot alakítson ki a protagonistával. Ki kell építenie a teljes bizalmat kettejük között, különösen olyan esetekben, amikor nagyon érzékeny játéktémáról van szó. Minden olyan lehetséges akadályt számba kell vennie, ami a protagonistával való jó viszonyára kihathat.

Ne felejtsük el: a protagonista választja a dramatistát, rábízza magát és jogosan várja el, hogy jó kezekben legyen. A dramatistának rá kell melegednie arra, hogy elfogadja a protagonistát és a protagonista fejlődésének perspektívájából értse meg a történéseket. Még akkor is, ha ez esetleg személyesen nehéz érzéseket okoz.

1 komment

Címkék: interjú


Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Vikár András játékrendezésének egyik kiemelkedő vonása a játékok képi átláthatósága, transzparenciája, és az ahogyan ebben az átláthatóságban megfoghatóvá válnak, szinte fizikailag megtestesülnek az összefüggések, kapcsolatok.

Vikár bevalottan szereti szimultán kezelni a színpadon a protagonista különböző színtereken, különböző idősíkokban, sőt, eltérő valóságsíkokban folyó „jeleneteit”. Sokszor három-négy (de szinte mindig legalább két) jelenet van egyszerre a színpadon. (Talán ezért is nem használ alteregót – három-négy duplázóra is szüksége lenne sokszor.) Ezt a technikát nevezi montírozásnak. A montírozással (Vikár saját megfogalmazása szerint) négy-öt hosszadalmas lépést is meg lehet takarítani.

A Szerepelméleti sorozat első részében a szerepek témáját jártam körül. Ott a szerep - egyik definíciója szerint - a psziché gondolatokból, érzésekből és akciókból álló egysége. Mélyebbre nem mentem, de most - inspirálva Mérő László, Az elvek csapodár természete című könyve által - a három rész közötti kapcsolatról írok.

A gondolatok belső szerveződéséről az emberiség már nagyon sok tudományos megfigyelést felhalmozott. Az érzelmekkel kapcsolatban azonban a XX. századig kevesebb kutatás folyt - inkább a művészetek közelítenek az emberi léthez az érzelmeket vizsgálva.

Az utóbbi hosszú évszázadban egy sor elmélet és sokféle kategorizáció született az érzelmek magyarázatára és megragadhatóbbá tételére.

Az alábbi, háromdimenziós, Robert Plutchik evolúciós pszichológustól származó modell szerint az alapérzelmek négy ellentétpárt alkotnak. Az ábra középpontjától kifelé haladva gyöngül az érzelmek intenzitása, az adott érzés finomabb verziója jelenik meg. A Plutchik-ábrát azért mutatom be, mert az eleganciája mellett jól mutatja az érzések egész sorát, de az elmélet maga kívül esik a gondolatmenet fősodrán.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szerepelméleti sorozat II. rész

A szerepelméleti sorozat előző posztjában bemutattam a szerep fogalmát. Most a szerepek változásával, fejlődésével, történetével foglalkozom. Bemutatom a szerepek egy újabb felosztását is, amely nagyon jól használható a konkrét dramatikus munkában.

 

Minden szerepnek saját története van. Hogy valaki mentős lehessen, részt kell vennie egy tanfolyamon, ahol az alapvető anatómiai tudás mellett meg kell tanulnia az újraélesztést és a törött végtagok rögzítését is. Ezután sokat gyakorol valós helyzetekben és egyre több tudást, megoldást szed magára. Közben megtanulja az érzései irányítását is. Így van ez a többi szakmával is: iskolákban, tanfolyamokon a szakmára készülők megtanulják az elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Vagyis felépítik magukban a szakmai szerepeket egy szervezett tanulási környezetben.

Anyaképző

Érdekes módon a legtöbb helyen a vezetői szerepeket nem szervezetten tanulják az emberek. Nincs olyan iskola, ahol vezetőket képeznek, ez lehet hogy nem is lenne lehetséges. Így az iskolaigazgatói, vállalatvezetői és pártigazgatói szerepek nem intézményes keretek között, hanem különböző úton-módon, saját erőfeszítéssel, tréningeken, gyakorlati problémák megoldásával fejlődnek ki. Persze egy sor szerepre igaz ez az életben. Anya- vagy apaképző sincs, és sokszor az is kénytelen lakberendezőként vagy kertészként működni, aki nem tanulta.

Nem könnyebb feladat megtanulni az evést sem: a gyerekeknek évekbe kerül, míg a kultúrájuknak megfelelő módon lesznek képesek étkezni. Sokszor komoly frusztrációt kell átélniük a szocializáció folyamatában. Gyakran nem is gondolunk bele, de az evés, beszéd és párbeszéd, az írás és olvasás elsajátítása, vagyis a megfelelő szerepek, belső szerveződések kiépítése megfelel egy szakma kitanulásának. A környezet elfogadó és fejlesztő jelenléte és reakciói döntőek ebben a folyamatban.
A szexuális szerepeket is tanulni kell. Freud és követőinek kedvenc témája a pszichoszexuális fejlődés a maga szakaszaival és az egyes szakaszokban meg nem oldott problémák okozta fixációk későbbi következményeivel.

Az egyes szerepek különböző fejlettségi szinten vannak. A 40 éve Michelin-csillagos étteremben dolgozó chéf mesterszakács szerepe magasan szervezett, nagy szerep, míg az írást tanuló másodikosban az olvasó szerepe éppen hogy csak növekedésnek indult.

A szerepeket kidolgozottságuk, belső szervezettségük ereje alapján is jellemezhetjük. Ezt a jellemzőt a szerep méretének hívjuk.

A szerepméret a szerep történetével van szoros kapcsolatban. "Anyaságom története" - fogadjunk, van pár könyv ezzel a címmel, a "Hogyan lettem sztárszakács" és "Utam a vezérigazgatóságig" témájúakról nem is beszélve.

Szerepelméleti sorozat I. rész

Ezzel a poszttal elindítom a nagy nyári szerepelméleti sorozatot. A sorozatban lesz szó a szerepekről, szereprendszerekről, a szereptérképről, a rámelegedés áramlásáról a szerepek között. Egy másik tematikus ágon a szociometriát, a személyek közötti kapcsolatok hálózatát mutatom be.

 

A pszichodráma elképzelését a psziché szerveződéséről a szerepelmélet írja le. A pszichodráma lényegéről, a spontaneitásról és a rámelegedésről szóló bejegyzések ágyaznak meg többek között a gondolatoknak, amelyeket itt kifejtek. Nem könnyű megérteni mindent elsőre, ezért az olvasónak fel kell kötnie a gatyát, és talán újra kell olvasni egyes részeket. Hiszem, hogy megéri a dolog az erőfeszítést.
A szerepelmélet nem egy az aprócska pszichológiai elméletek közül. Lehetőséget ad arra, hogy a mindennapi élet történéseit, külső és belső konfliktusait, mélyebb értelmét, perspektíváit lássuk, értsük és ezek alapján cselekedjünk. Az önismeret nagy lehetősége, az élet megértésének jó eszköze a szerepelmélet.

A szerepelmélet fő kategóriája az interakció. Középpontjában a környezetben lévő emberekre és helyzetekre válaszoló és a válaszban kibontakozó működésmód és viselkedés áll. A válaszok nem önmagukban, hanem a környezettel való kapcsolatban születnek, vagyis mindig egy nagyobb rendszer részeként értelmezhetőek. Ebben az alapozó posztban a szerepek elemzéséhez és megértéséhez adok szempontokat, inkább az egyes szerepre koncentrálva. A rendszerszintű összefüggéseket a sorozat következő posztjaikban ismertetem.
A szerepelmélet központi fogalma a szerep. A hétköznapi beszédben a szerep általában a színházi szerepet jelöli: Hamletet a Hamletből,  Blancet A vágy villamosából vagy Juliát a Julia & Julietből. Egy előre megírt alakot, akit egy színész megjelenít cselekedeteivel, érzéseivel és gondolataival. A forgatókönyv írja le az egyes reakciókat, párbeszédeket és esetenként az érzéseket. Az élet színpadán azonban nincsenek előre megírt forgatókönyvek. Azok az ember fejlődése során lassan alakulnak ki.


Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Moreno szerint nem az egyén a legkisebb vizsgálati egység, hanem az a kapcsolatrendszer, amely a fejlődését lehetővé teszi. Ez a kapcsolati rendszer a szociális atom. Moreno a szociális atom zavaraiból vezeti le a kóros fejlődést, a betegségeket. Ebben a megközelítésben alapvetően nagy hangsúlyt kap a fontos kapcsolatok elvesztése, a gyász, illetve ennek feldolgozása. Moreno a társadalomra is egymáshoz kapcsolódó szociális atomok hálózataként tekintett.

Pszichodramatikus eszközként a szociális atom az egyén kapcsolati rendszerét ábrázoló szociogram: olyan társas mező, amely „kirakható“ tárgyakkal, lerajzolható, majd dramatikusan megjeleníthető.

A szociális atom felépítése

A szociális atom mint szociogram a csoporttag életének legfontosabb szereplőit ábrázolja úgy, hogy ő maga van középen, a többiek pedig kör alakban helyezkednek el körülötte, különböző távolságokban.

Technikailag ezt úgy lehet kivitelezni, hogy első lépésben egy nagy méretű papírlapra előre koncentrikus köröket rajzolunk, majd azokat megszámozzuk 1-től 7-ig.

Műsorvezető: Kedves nézőink, sorozatunk mostani számában közvetítést adunk egy life coaching ülésről. Jes, a híres coach a folyamat elején tart Bud-dal, ez a második találkozásuk.  Nézőink kérésére szakkommentátorunk, Jim fogja magyarázni, hogy mit látunk, mit hallunk. Jó reggelt Jim!

Kommentátor: Szervusz, jó reggelt! Üdvözlöm a kedves hallgatókat, alighanem izgalmas perceknek nézünk elébe! Bőven lesz mit meggondolni, megérezni. Vágjunk is bele!
Úgy látom Bud kissé tétován lép be, de Jes hozza a tőle megszokott kezdeti lépéseket. Gyakorlatilag ebben az első pár percben el is dől, hogy mennyire lesz sikeres vagy mély az ülés. Jes Budhoz hasonló testtartásban ül, és az üdvözléshez kapcsolódó laza beszélgetés folyik. Bizonyára észreveszik a kedves nézők, hogy Jes nem csupán tükrözi Bud testtartását, hanem rá is hangolódik. Sok coach csak addig jut el, hogy tükrözze a coacheet, itt azonban többről van szó! Jes egy erős, de laza jelenlétet teremt, amiben bármi megnyilvánulhat. Kíváncsi vagyok a nyitó mondataira...

Ez a post a pszichodráma technikákat sorolja fel. Elsősorban dramatistáknak és elvetemült érdeklődőknek szól.

Minden terápiás vagy önismereti pszichológiának vannak technikái, amelyek a terapeuta vagy direktor eszközei a konkrét munkában. Jól megvagyok a technikai civilizációval, de zavar, hogy a pszichodrámában is technikáról kell beszélnem, mert ez a hidegen vizsgálódó, másokon művi eszközökkel beavatkozást végző technikust juttatja az eszembe, és attól félek, hogy másoknak is ez az érzése keletkezik. Ezért itt egy kicsit bővebben kifejtem, mit jelent számomra a "technika" a pszichodrámában. A technikák vezetői, rendezői utasításokat jelentenek, amelyket egymás után, a játék által meghatározott áramlásban és ritmusban használjuk, jelenetről jelenetre haladva, ha lehet művészien. Az áramlás gyakran vezet el szürreális, soha meg nem jelenített, de nagyon is valóságos szereplőkhöz, jelenetekhez.

Ami felnőttkorban csak egy szobor, az gyermekkorban igazi valóság. A pszichodráma technikái ezt a mindig élő, elfeledett gyerekkori valóságot hozzák elő.


Bettembuk Péter, a cikk szerzője

Amikor a mai napon a pszichotherapeuta képzés előadója felszólított (most végzem a Tündérhegyi pszichoterapeuta képzést), hogy menjek ki a katedrára, a többiek elé, és folytassam én az előadást, zavarban voltam. A dolog különleges volt, elsőre azt mondtam, hogy "szokatlan ez nekem". Erre ő segített, elmondta hogy a kezemben lévő dialéptető egy varázspálca, és ha gondban vagyok, akkor használjam és menni fog.
Délután, már órákkal később, sétáltam, és sok-sok gondolat jutott eszembe. Elképzelések arról, hogy hogyan lehetett volna másként. Arra gondoltam, mennyire váratlan volt számomra a helyzet és mennyire kevés időt fordítottam a rámelegedésre (az előadói szerepre való ráhangolódásra).
A rámelegedés azzal kezdődött, hogy IGENT mondtam. Tulajdonképpen el is utasíthattam volna a felkérést, mondhattam volna, hogy nem vagyok erre felkészülve. Beszéltem már korábban az időhatáros pszichoterápiáról, így valamennyi munícióm volt, néhány korábbi elképzelést, gondolatot fel tudtam idézni. Az improvizáció alapszabálya - olvastam az áprilisi Time Out Budapest-ben -, hogy nem mondunk NEMET. John Lennon először Yoko Ono-val a művésznő kiállításán találkozott. Egy létrára felmászva látta, hogy a plafonon apró betükkel az van írva:YES. Később Lennon azt mondta, hogy nagyon fontos volt számára, hogy IGEN volt odaírva és nem NEM.

AZ alábbi videó(részlet) azon ritka felvételek egyike, amelyen Jacob Loevi Moreno, a pszichodráma alapítója egy pszichodráma ülést vezet. A felvétel az Első Nemzetközi Pszichodráma Kongresszuson, 1964-ben, Párizsban (az akkori időkre jellemző módon a Sorbonne Egyetem Orvostudományi Karán) készült.

A drámán egy házaspár - Michelle és Paul - vesznek részt. Michelle régi párizsi, Paul amerikai, aki csak a házassága miatt költözött Párizsba. A részlet a Paullal való rövid interjúval kezdődik és Michelle anyósa (Paul édesanyja) színpadra kerülésével ér véget.

A tudományosság alapvető kritériuma, hogy a terület elméleteit alapos kutatásnak vessék alá. Ahogy távolodunk az egzakt tudományoktól, egyre kevésbé beszélhetünk valódi elméletekről, sokkal inkább strukturákról és interpretációs horizontokról. A terápiás pszichológia pont az a terület, ahol még meg lehet próbálkozni egzakt kutatási programokkal, az eredmények azonban inkább útmutató jellegűek.

A pszichodrámában főleg politikai okokból az egyik kutatott terület a módszer hatékonysága. Amennyiben sikerül bizonyítani, hogy a pszichodráma csoportokba járók meggyógyulnak, akkor az egészségpénztárak finanszírozni fogják a csoportba járást, vagyis pénz kerül a szakmába. Egy évtizeddel ezelőtt a német egészségpénztár nem vette fel a pszichodrámát a viselkedésterápia és a pszichoanalízis mellé, a támogatott módszerek listájára.

A kreativitás elmélete Moreno elképzeléseinek sarokköve. Ebből származik  Moreno  egészség-koncepciója és pszichopatológiája, a teljes és elégedett életről alkotott  tanítása. A spontaneitás állapota és a kreatív cselekvés fogalmai kapcsolatban állnak az összes, Moreno által kifejtett pszichodráma-fogalommal (tele, találkozás, szerep, stb.).   Moreno a gondolatot először a Who shell survive? című művében mutatta be. Az alábbi kép (a könyvből újrarajzolva) mutatja be a spontaneitás-kreativitás doktrínáját, ahogy Moreno nevezte. A spontaneitás, kreativitás, rámelegedés és a kultuális konzervek állandó kölcsönhatásban vannak.

S - Spontaneitás

C - Kreativitás

CC - Kulturális konzerv

W - Rámelegedés (Warm-up)

A spontaneitás felébreszti a kreativitást (S->C), a kreativitás befogadja a spontaneitást (C->S). Kettőjük kölcsönhatásából jön létre az új kulturális konzerv (S->C->>CC). A konzervek felhalmozódnak és újraéledésükhöz szükség van a spontaneitásra (CC->>>S->>>CC).

 

 

süti beállítások módosítása