Lőrincz Éva, a cikk szerzője

Az elköteleződés az élménynek való önátadás. A szenvedély intenzív elköteleződés valami mellett, mindent átjáró érzelmi viszony. 

Ezért a szenvedélyben kockázatot kell vállalnunk: az érzelmi sérülés kockázatát; és át kell adni önmagunkat: nem vonhatjuk ki lényünknek egyetlen részét sem az átélésből. Az tudja átadni magát egy élménynek, aki elegendően érett, autonóm ahhoz, hogy ne féljen a sérüléstől, a változástól, vagy a megsemmisüléstől. 

A játékszenvedély vagy az önkábítás szenvedélye nem igazi szenvedély, hanem függőség. A függőség menekülés a lét ereje, a saját belső erő elől. Az önkábítás, a nyájjal együtt bégetés, a kapcsolati függőségek mind-mind helyettesítői egy igazi szenvedélynek. A függőség nagyon megmozgató tud lenni, de az eredménye kiszolgáltatottság és a tudat beszűkülése.

Az igazi szenvedély tanít és kitágítja a befogadható dolgok világát.

A szenvedély nem a fiatalságot jelenti. És nem is a vad szexuális kalandokat. A szenvedélyben akarat van, akarat a valamivel vagy valakivel való teljes és intenzív kapcsolatra, szabad elhatározásból.

Mindig szenvedély van ott, ahol a személyiség növekszik. Enélkül nem lehet belépni az ismeretlenbe.

Lelkes Orsi, a cikk szerzője. Felsőfokú pszichodráma képzésbe jár. Nemrégiben indított Bécsben csoportot és blogot ír.

Nevethetnénk is éppen rajta, és talán éppen azért nevetünk is, mert annyira fájdalmas és nehéz. Milyen is az, amikor az ember épp legfontosabb pillanataiból kilép, nincs jelen, nem tud jelen lenni, és az élmény érintetlenül elsuhan mellette? Sajnos a jelenetet nem lehet visszapörgetni. És mennyivel szörnyűbb, ha ráadásul ez újra meg újra így zajlik. Vajon van-e élet a halál előtt?

Alvy Singernek nagyon drukkoltam. Talán mert Woody Allen játssza, és talán mert egy iparkodó negyvenéves, aki középerős életközépi válságát éli. Jön a szerelem... jön a nő... és aztán a legintimebb pillanatban el is megy. De nem úgy. Sajnos. Intim pillanat, még vörös izzó is kerül az éjjeli lámpába. Annie pedig kilép belőle. A teste ugyan ott marad, de ez talán annál is rosszabb. „Lelke” viszont kiül a székre, onnan figyel. Rajzolni támad kedve. És Alvy észreveszi őt, sőt, mondhatjuk, emberszámba is veszi... de hol van itt már a szerelmes együttlét intimitása? Hát, annak lőttek. Marad a humor, a nevetés, a filmes merítkezés az abszurdba.

Miért is kell Annie-nek érzelmileg kilépnie ebből a helyzetből? Abból a helyzetből, amit ő is kívánt indulásképpen? Lehetne itt számtalan analitikus magyarázatot adni: érvelve az intimitástól és a kontrollvesztéstől való félelméről, arról, hogy egyszerre vágyik hevesen a közelségre és elfogadásra és egyben retteg attól, hogy kevésnek találják és elhagyják. Lehetne, de nem érdemes. Mert Annie tudja ezt a legjobban. És mert a valódi válasz csak Annie tudásából, megértéséből születhet. Annie-t érdemes megkérdezni. Annie-nek a dráma színpadán érdemes Annie-vé válnia, úgy, ahogy van, beleértve valamennyi működési minőségét, valamennyi különböző Annie-ségét.

Annie a protagonista játékban átélheti, hogy hogyan érez az az Annie – az az énrész – amelyik kilép. Azonosulhat a „Kilépő Annie”-val, szőröstül bőröstül. Itt, a mintha tér valóságában a Kilépő Annie szabadságot kap arra, hogy felálljon az ágytól, hogy azt tegyen, amit valóban tenni akar. Ráérezhet, hogy milyen érzés kint lenni. Ráérezhet arra, hogy hányszor és hogyan szokott hasonlóképpen kint lenni. Rádöbbenhet, hogy mióta is szokott így kilépni. Megérezheti ennek otthonosságát vagy éppen számkivetettségét. Onnan, kintről pedig rátekinthet a helyzetre, az ágyra, a „másik Annie-re”, a „Szeretkező Annie”-re, arra az Annie-re, aki azt választotta, hogy szerelmével – a kedves negyvenes Alvy-val - együtt lesz. A két Annie beszélhet egymással. A két Annie találkozhat.

A játék színpadán így tehát végre lehetővé válik az, hogy teljességében jelen legyen az, ami van: a kint levő és a szeretkező. Egyik a másik után, és aztán pedig egyszerre mindkettő - a segédének segítségével. A megoldás, a találkozás a dráma misztériumából születik. Előre megírt forgatókönyv nincs. Csak eszköztár. Eszköztár ahhoz, hogy az élet élménnyé, szenvedéllyé váljék. Itt és most.

Coaching során ismertem meg Robit, az Apollo és az Indie-take zenekarok gitárosát-énekesét. Az ő segítségével az önismereti kurzusainkon elkezdtünk zenével is foglalkozni. Mindenki hoz egy, a workshop tematikájához illeszkedő számot magával. Robi szakértő kommentárjaival és kérdéseivel segít mindenkinek megfogalmazni az érzéseit, gondolatait a zenéjével kapcsolatban.

Az egyik ilyen alkalommal - a Szárnyrakelve workshopon - mindenki azt a zenét hozta magával, ami őt elindítja, felröpteti. Az egyik résztvevő a Vad fruttik Lehetek én is című számát játszotta le.

A gerincvelőmig bizserget ez a szám. Moreno, a pszichodráma atyja a maximumig vitte azt az elképzelést, hogy a terapeutának hinnie kell a páciensben, kliensben, hogy az meggyógyuljon. Szerinte mindenkiben ott lakik Isten egy darabja, a kreatív géniusz, aki bármilyen heyzetben, még a legnagyobb fájdalomban is képes cselekedni és újat teremteni. A dramatistának az a feladata, hogy minden pillanatban rá legyen melegedve a másikban lévő kreatív géniuszra.

Nekem ez a szám elérhetővé teszi Moreno gondolatát.

És a szám szövege:

Ez a poszt egy kis illusztráció a szociális atomhoz. A szociális atomba azok az emberek tartoznak, akik nélkül nem lennénk, akik vagyunk. Az alábbiakban két képet mutatok be Vajdics Anikó jóvoltából. A képek Tóth Borbála és Vajdics Anikó pszichodráma-csoportjában készültek a csoporttagok személyes jóváhagyásával. Más célra a vezetők beleegyezése nélkül nem használhatók fel.

Elég gyakori, hogy a szociális atomokat a pszichodráma csoportokban először egyéni munkával papíron, különböző tárgyakat használva készítik el a csoporttagok és a dramatisták előszeretettel használnak köveket ehhez a munkához. Ezért a középpontban lévő, azt ént jelölő tárgyat én-kőnek hívjuk.

Az első kép egy atom nyers fotója. A kövek és egyéb tárgyak nem csak az énkőtől lévő távolságukkal, hanem méretükkel, textúrájukkal is utalnak általában az adott személyre. Ezen a képen az én-kő sima, kerekded és a közelében kontrasztot képez két rücskös felszínű, vörös kő.

A második szociális atom képét kicsit átalakítottam, hogy kiemeljem a strukturáját. Érdemes megfigyelni, hogy a jobb szélső kőtől eltekintve mindegyik sima felületű. Az énkő közelében egy hosszúkás vörös és két aprócska kő helyezkedik el. Csak tippelni tudok, hogy ezek a szociális atomot kirakó férfi vagy nő társát és két gyerekét jelölik.

Az ilyen, tárgyakkal megvalósított szociális atom kirakása egyedül is élvezetes lehet, egy sor belátást hozhat. A pszichodrámában természetesen az atomok kirakása után sor kerül azok megelevenítésére is a színpadon.

Qiu Zhijie: The Small Knowing Down the Big, Velencei Biennálé 2009, Arsenale

Tudom, hogy fel akarod adni. Legalábbis egy részét. Tudom, hogy sok minden adódott össze. Miért nem szóltál? Már olyan régóta fáj neked ez a dolog, olyan régóta kopogtatsz hiába. Néha bedühödsz, néha csak legyintesz. De nem akarsz elmenni oda magadban, ahol az egész született. Pedig csak te teheted meg, senki más. Kívül keresed az ölelést, amit magadnak kellene megadnod, és a hiányérzet mindig tovább hajt. Tudom, nehezen elfogadható, de nem csak mások bántottak téged. Te is otthagytad magad, amikor szenvedtél. Sok-sok apró döntést hoztál, és ezek adódtak össze egy egésszé. Nem voltál őszinte egy társaságban, hogy elfogadottabb légy, kínodban nevettél, amikor megalázódtál. Elnyomtad a rossz érzéseidet a kapcsolataidban. És most ott vagy, hogy maga alá temet az egész. A lelked meg aludni ment, de csomót keresett előtte ám.

Most újra kezdheted összerakni az egészet, amíg nem késő. Meghozhatsz ezer apró döntést. Elkezdhetsz lépdelni egy másik úton. Tudatosan megragadhatod a belső gyermeked kezét és dönthetsz úgy újra és újra, hogy nem engeded el. Tényleg hidd el, sokat gondol rád és sokat jelentesz neki. Azt akarja mondani, nem haragszik. Megteheted őt belső tanácsadóddá, coachoddá. Biztos lehetsz benne, hogy nehéz helyzetekbe fog vinni, de érezheted a döntéseid tisztaságát és erejét.

Horváth Viki, a cikk szerzője

A cím bár sokat sejtet, de nem árul el új dolgot. Hisz a dió, amíg meg nem fosztottuk csonthéjától, kemény termése - bátran állíthatom - a létező fák egyik legszebbikének. Nem is tehetem, hogy dicsérő gondolatok nélkül menjek tovább ezen állításom mellett.

Mit is jelent nekem a diófa? Először is boldog órákat. Lombkoronája alatt már gyerekkoromban is sok időt töltöttem. Nagyszüleim zuglói házában a kert ékessége volt. Ágaira nagyapám gyűrűhintát erősített, beakasztott lábbal fejjel lefelé lógva hintáztam, amíg az összes vérem a fejemben kötött ki, akkor fordultam és karommal kitolva magam tornász lettem, majd függeszkedés, ilyenkor térdemet behajlítottam, máskülönben lábam leért volna a földre. És ősszel a dióverések! Papa felmászott a fára és egy hosszú bottal jó nagyokat csapott az ágakra. Hú volt ott zápor, de milyen kemény! Aztán mikor lepotyogott a sok dió, mi unokák szaladtunk összekapkodni. Gyorsnak kellett ám lenni, mert papa nem várt sokat a következő ütéssel, mi meg foghattuk a fejünket ha nem akartunk kapni az áldomásból. Sikítva menekültünk a diófától valami menedék alá. Fárasztó szaladgálás volt ez, de a jutalom annál finomabb. Ettél már friss diót, amikor zöld héjából úgy kell kifeszíteni? Ujjaid napokig őrzik ezt a színt, sikálni hasztalan. Utána megtöröd a még nedves csonthéjat és benne a finom, zsenge fehér húsú csemege. Ilyenkor még vékony héjától is meg kell szabadítani, mert úgy még keserű, de hidd el, megéri a babrálást, ezek az első diók talán a legfinomabbak. És az ősz vége, amikor a lombkorona ritkul, a melengető sugarak utat találnak az arcodig. Hányszor feküdtem egy nyugányon takaróba csavarva a száradó levelei alatt és álmodtam boldog álmokat. És a kocsmák kertje. A fa alatt pad és asztal barátokkal vagy csak egyedül és hűsítő fröccs nappal, este gyertyafény mellett selymes vörös. Beszélgetések, kártyázások, ábrándozások emlékei. És a sütemények illata, diós-almás, diós-fahéjas, no meg a bejgli.

Mit jelent nekem a dió? Egy gyönyörű fa csonthéjas termését. Ízt, illatot, szépséget. És egy fiút, aki azt mondta nekem, Ő olyan mint egy kemény dió. Mi ez a keménység, miért kell? A szilárd váz, mely védi a termést és megőrzi esszenciáit. De vajon megéri-e mindez, ha nincs ki kibontsa ebből a kemény héjból és megízlelje lágyságát? Nem, barátom, azt hiszem én nem távolról akarom nézni a dió szépségét és elképzelni ízét, megérezni illatát. Akkor nem tudnék emlékezni a a gyerekkor felhőtlen óráira, a kocsmák vitatkozós, ábrándozós hangulataira és nem tudnám felidézni számban a legfinomabb sütemények ízét.

Horváth Viki, a cikk szerzője

Olyan dologról szeretnék írni, ,amiről azt hittem rég elvesztettem, de fogalmazhatnék úgy is, hogy ami nincs vagy nem is volt, azt nem lehet elveszíteni.

No, de ezután a borongós felvezetés után inkább arról, hogy ennek ellenére miért is vetemedtem írásra. Ráadásul nem is saját, hanem a női méltóságról. Pedig nyilvánvaló, hogy az mindenkinél más. Honnan is közelítsek? Óvatosan lopakodva először is megközelítem a saját méltóságomat. Elég nehéz észrevenni. Egy homályos szobának sarkában áll sértődötten. Csak ha lassan közelítek akkor marad, máskülönben elmegy, mi több elszalad. Ezért nem lehet csak úgy rányitni az ajtót, pláne nem nagy hanggal üdvözölni, hogy ugyanmár mi újság vele meséljen egy kicsit magáról. Az ablak előtt állva jól látszik törékeny sziluettje. Karját összefonja mellén és úgy bámul kifelé nagy szemekkel, mintha távolodó kedvesét nézné. Ilyen pillanatban nem akarnám zavarni, de most muszáj mert mégiscsak ritka alkalom ez. Hisz itt van egyedül, közel hozzám, talán még szóba is áll velem. Hozzáértő emberek, akik a kommunikációnak nagy tanítói, azt mondják a beszélgetést csak elkezdeni nehéz, aztán ha már elnyerted partnered bizalmát, folyik minden a maga útján.

Hogy szólítsam? Méltóságom, hisz mégiscsak az enyém. Na nem, ezzel még várok, akkora barátok nem vagyunk. Elvégre is számtalan esetben hagyott magamra.

A bennünk élő csecsemő, gyermek, kamasz, fiatal felnőtt, érett felnőtt között nem mindig harmonikus a viszony. Ez az egymásba fonódó, sort és sorsot alkotó belső fejlődési szerplánc köt össze a születésünkkel.

A pszichodrámában sokat foglalkozunk a bennünk élő gyermekkel. Sérüléseinket benne hordozzuk, sorskönyvünk első fejezeteit ő olvasgatja, ki nem bontakoztatott képességeink benne rejtőznek, a táncban, a szexben, a felszabadultságban az ő érzéseit is érezzük. Felnőtt életünk történéseinek, szenvedéseinek és örömeinek magyarázatát benne is kereshetjük. Érzelmi életünk minősége nagyban összefügg azzal, hogy hogyan él bennünk belső gyermekünk. Gyógyulásunk egyik kulcsa benne, a vele való beslő kapcsolatban rejlik. Gyógyulni nem csak a szenvedésektől vagy rossz mechanizmusoktól való megszabadulást jelenti.

Van egy - sok ismerősöm és jómagam által is űzött kedvenc - foglalatosság, amit most egyszerűen csak életolvasásnak (a mind reading mintájára life readingnek) nevezek. Ezt úgy kell játszani, hogy az ember beül többedmagával a kőrúton egy kávézó (vagy bár) teraszára, és folyamatosan mondja a társainak, hogy milyen az élete az éppen arra járó középkorú párnak, anyának gyerekkel, piercinges menedzsernek vagy jókedvű hajléktalannak. Ha két vélemény nem egyezik, mindenféle valós és agyatlan érvet kell felhozni az elképzelésünk védelmében. Terjessztük ki most ezt a tevékenységet kedvenc műalkotásainkra is!

Edward Hopper: Éjjeli baglyok (Nighthawks), 1942, Chicago, The Art Institute of Chicago