somsakzsuzsi.jpgSomsák Zsuzsi, a cikk szerzője

Spontánabbak-e bizonyos emberek, mint mások?

Ha megkérdeznénk az utunkba kerülő első pár embert arról, hogy spontán embernek tartják-e magukat, vagy ha ők maguk nem is spontánok, de ismernek –e olyanokat, akikre ráillik a spontán jelző, valószínűleg sok igen választ kapnánk. Valószínűleg meghallgathatnánk egy remek sztorit arról, amikor legutóbb spontán módon viselkedtek. A spontaneitás ugyanis izgalmas, nem megszokott, valami új. Moreno anno úgy írta le a spontaneitást, mint egy állapotot, egy energiát, amely a kreativitásba áramolva létrehoz egy kulturális konzervet, majd abban a pillanatban tova is száll. A kulturális konzerv leginkább egy referencia keretként értelmezhető. Gondoljuk végig a napunkat: hány döntésünket, cselekvésünket fogja befolyásolni az, hogy a már beállt megoldást választjuk? A legtöbbet. És hányszor fogunk valami olyat tenni, amit addig még soha? Nem sokszor. Ez nem negatív dolog, ezek a kulturális konzerveink: meghatározzák az életünket és alapvetően hasznosak. Azonban paradox módon mégis korlátozzák azt, ami létrehozta őket: a kreativitásunkat.

A fenti kérdezősködésre visszatérve az lehetne a következő kérdésünk, hogy akkor mi is az a spontaneitás?! A spontaneitás a hétköznapi ember számára könnyen megfogható a tapasztalatok révén, ugyanakkor sokkal nehezebb szavakba önteni jelentését, és még sokkal nehezebb a tudomány kritériumainak eleget tevő definícióval előállni. A spontaneitást állapotként határozta meg a tudomány, amely létrejön, majd meg is szűnik. Elképzelhető-e azonban, hogy a spontaneitás energiái mégsem tűnnek el nyomtalanul? Lehetséges-e, hogy valamiféle tudást jön létre a spontaneitásról, amely ahhoz vezet, hogy valaki spontán ember legyen? Helyes-e, amikor a spontaneitást tapasztalatainktól vezérelve emberi jellemzőként fogjuk fel? A választ talán a pozitív pszichológia egyik elmélete nyújthatja.

A Budapesti Piarista Gimnázium diákközösségében futótűzként terjedt egy sztori, valamikor a '80-as évek végén. Az egyik tanárt valamilyen külsős bevetésről hazafelé mentében leállította egy gyanús alak. Az illető pénzhez szeretett volna jutni és ellentételezésképpen felajánlotta - amúgy nem túlságosan tágas - termékportfóliójának egy darabját. Egy féltéglát. A nevezetes tanár így válaszolt:

- Momentán nincs szükségem féltéglára.

Majd a fáma szerint egy bravúros jobbhoroggal állcsúcson vágta az agresszív lejmolást kereskedelmi tevékenységnek álcázó alakot és lelépett a helyszínről.
Az egész gimnáziumban pörgött a sztori és emlékszem, hogy többször is meghallgattam és újra és újra hatalmasakat röhögtünk, ismételve az ominózus mondatot: Momentán...

A felfogásom nem lassú, de vannak dolgok, amelyekre csak sok év után derül fény az elmémben. Ennél a sztorinál arra, vajon miért volt ennyire ínycsiklandóan mulatságos az a mondat.

A történetnek két szereplője van (leszámítva a téglát). A tanár és a zsivány. A zsivány agresszíven lép fel, a tanár válaszában azonban nem az elvárható félelem vagy ellenagresszió, hanem egy laza elegancia jelenik meg. A nyilvánvalóan megalázó szándékú (féltéglával való) kínálás szituációját használva, válaszával újrakeretezi a történetet, azt egy kereskedelmi helyzetnek állítva be. A pszichodramatikus szenzor pontosan jelzi, hogy a sztori humorosságának oka a tömény spontaneitás. Az agresszív zsivány nem a megijedt nyuszival vagy a dühös ellenféllel, hanem a kifinomult gentlemannel találkozik. (Aztán a sztori végén kijön az oroszlán.)

Moreno szerint a legfontosabb és legkevésbé fejlett képességünk a spontaneitás. Ő maga és követői is nagy hangsúlyt fektettek ezen képesség fejlesztésére. Ami már önmagában is meglepő, hiszen könnyen gondolhatnánk azt, hogy ami spontán, az spontán és kész, nem lehet különböző trükkökkel, strukturákkal fejleszteni.

Zenészek, táncosok, mérnökök és mindenféle egyéb kreatív emberek jól tudják, hogy egy előadás vagy kreatív akció során akkor tudnak igazán felszabadultan és a műfaj engedte keretek között spontánul játszani, alkotni, ha előtte sokat gyakoroltak, elsajátították a mesterség összes fogását és kiépítették a saját stílusukat is. Így gondolok a spontaneitás fejlesztésére is, azzal a trükkel, hogy itt a műfaj egy új válasz létrehozása egy új helyzetben.

Hogyan lehet a spontaneitást fejleszteni? A válasz nyilván az, hogy sokféleképpen. Most egy általam is kipróbált lehetőséget, az improvizációs színházat villantom fel, annak is egy kiváló magyar képviselőjét, a Momentán Társulatot. Sőt, tevékenységükből is egy, az előadásokon és a workshopjaikon használt improvizációs gyakorlatra fókuszálok, ami nagyon hasonlít a gimnáziumi sztori lényegéhez.

A Momentán Társulat, Forrás: Origo.

Egy előadás során (Momentán vs. Momentán) a játékvezető jó előre elkér a nézőktől két tárgyat, amelyet a két csapatra osztott színészek nem látnak. A csapatoknak egymás után három-három perce van, hogy a tárgyat egymástól nagyon eltérő és releváns kontextusokba helyezzék. A legutóbbi Nagy Impró Napon az egyik csapat egy, az egyik oldalán kikapcsolható és szépen szétnyitható sárga uzsonnásdobozt kapott. A játékvezető a sípjába fújt és a csapat két tagja azonnal odarontott a dobozhoz. Addig játszották a jelenetet, amíg a harmadik csapattag nem tapsolt és egy teljesen új kontextust nem kezdett megjeleníteni. A sorozatban az uzsonnásdoboz volt FBI-igazolvány, Nokiás pénzesdoboz, Biblia, aranyrög és szivacs is. Összesen tizenhárom különböző jelenet alakult három perc alatt.

Az előadás után Annával álldogáltunk még egy kicsit az egyik büféasztalnál iszogatva és próbálgattuk a lehetőségeket egy Pepsi-Cola üveggel: gyúródeszka, mikroszkóp, űrhajómakett, virágváza, vibrátor, golfütő,...

Akkor jutott eszembe a gimis sztori, amikor Anna valamilyen termékként akarta rámsózni az üveget:

- Momentán nincs szükségem féltéglára.

A Momentán Társulat honlapja előadásokkal, workshopokkal.

Moreno és Adler

A 20-as évek elején Moreno egy könyvet jelentetett meg kísérleti színházáról Das Stegreiftheater (Rögtönzések Színháza) címen. A Freud tanítvány Alfred Adler, az individuálpszichológia megalapítója egy alkalommal felolvasott Morenonak egy idézetet a könyvből, ami arról szól, hogy az ember Istenné akar válni. Majd jelentőségteljesen Morenora nézett szivarja mögül: "Egyetértünk?". Moreno így válaszolt: "Nem értünk egyet. Én megpróbálom Istent létrehozni. Ön megpróbálja Őt megérteni. Végül is ugyanazon a nyomon vagyunk, de ellentétes oldalon." (kiemelés Morenotól) [1]

Moreno egyik zseniális meglátása, hogy a spontaneitás - amely egyszerre fizikai, mentális és a tele révén interperszonális folyamat - vezet a kreativitáshoz. Grandiózus leírása a teremtő Istenről jól mutatja, hogyan képzelte a spontaneitás és kreativitás viszonyát. Isten a teremtés első napján nem pszichoanalitikusként vagy buddhistaként volt jelen, aki elemezte vagy szemlélte a káoszt, ami felett lebegett. Elsősorban teremtő volt, cselekvő, pszichodramatista. Teremtette a világot, azelőtt, mielőtt elemezte vagy szemlélte volna.

Először az ragadott meg, ahogy Isten elkezdte megteremteni a világot. Nem annyira a "mit" érdekelt, hanem a "miért" és a "hogyan", az Első Isten, a Teremtő Pillanat (Creator in situ).; ez az első nap Istene, szemben a teremtés utáni Istennel. Ez a pillanat nem elsősorban a teremtésről szól, hanem az Istennek, a Teremtőnek a születéséről.
([2], xvii. o.)

A tudományosság alapvető kritériuma, hogy a terület elméleteit alapos kutatásnak vessék alá. Ahogy távolodunk az egzakt tudományoktól, egyre kevésbé beszélhetünk valódi elméletekről, sokkal inkább strukturákról és interpretációs horizontokról. A terápiás pszichológia pont az a terület, ahol még meg lehet próbálkozni egzakt kutatási programokkal, az eredmények azonban inkább útmutató jellegűek.

A pszichodrámában főleg politikai okokból az egyik kutatott terület a módszer hatékonysága. Amennyiben sikerül bizonyítani, hogy a pszichodráma csoportokba járók meggyógyulnak, akkor az egészségpénztárak finanszírozni fogják a csoportba járást, vagyis pénz kerül a szakmába. Egy évtizeddel ezelőtt a német egészségpénztár nem vette fel a pszichodrámát a viselkedésterápia és a pszichoanalízis mellé, a támogatott módszerek listájára.

A kreativitás elmélete Moreno elképzeléseinek sarokköve. Ebből származik  Moreno  egészség-koncepciója és pszichopatológiája, a teljes és elégedett életről alkotott  tanítása. A spontaneitás állapota és a kreatív cselekvés fogalmai kapcsolatban állnak az összes, Moreno által kifejtett pszichodráma-fogalommal (tele, találkozás, szerep, stb.).   Moreno a gondolatot először a Who shell survive? című művében mutatta be. Az alábbi kép (a könyvből újrarajzolva) mutatja be a spontaneitás-kreativitás doktrínáját, ahogy Moreno nevezte. A spontaneitás, kreativitás, rámelegedés és a kultuális konzervek állandó kölcsönhatásban vannak.

S - Spontaneitás

C - Kreativitás

CC - Kulturális konzerv

W - Rámelegedés (Warm-up)

A spontaneitás felébreszti a kreativitást (S->C), a kreativitás befogadja a spontaneitást (C->S). Kettőjük kölcsönhatásából jön létre az új kulturális konzerv (S->C->>CC). A konzervek felhalmozódnak és újraéledésükhöz szükség van a spontaneitásra (CC->>>S->>>CC).

 

 

süti beállítások módosítása