viki77 2010.04.25.

Kemény dió

Horváth Viki, a cikk szerzője

A cím bár sokat sejtet, de nem árul el új dolgot. Hisz a dió, amíg meg nem fosztottuk csonthéjától, kemény termése - bátran állíthatom - a létező fák egyik legszebbikének. Nem is tehetem, hogy dicsérő gondolatok nélkül menjek tovább ezen állításom mellett.

Mit is jelent nekem a diófa? Először is boldog órákat. Lombkoronája alatt már gyerekkoromban is sok időt töltöttem. Nagyszüleim zuglói házában a kert ékessége volt. Ágaira nagyapám gyűrűhintát erősített, beakasztott lábbal fejjel lefelé lógva hintáztam, amíg az összes vérem a fejemben kötött ki, akkor fordultam és karommal kitolva magam tornász lettem, majd függeszkedés, ilyenkor térdemet behajlítottam, máskülönben lábam leért volna a földre. És ősszel a dióverések! Papa felmászott a fára és egy hosszú bottal jó nagyokat csapott az ágakra. Hú volt ott zápor, de milyen kemény! Aztán mikor lepotyogott a sok dió, mi unokák szaladtunk összekapkodni. Gyorsnak kellett ám lenni, mert papa nem várt sokat a következő ütéssel, mi meg foghattuk a fejünket ha nem akartunk kapni az áldomásból. Sikítva menekültünk a diófától valami menedék alá. Fárasztó szaladgálás volt ez, de a jutalom annál finomabb. Ettél már friss diót, amikor zöld héjából úgy kell kifeszíteni? Ujjaid napokig őrzik ezt a színt, sikálni hasztalan. Utána megtöröd a még nedves csonthéjat és benne a finom, zsenge fehér húsú csemege. Ilyenkor még vékony héjától is meg kell szabadítani, mert úgy még keserű, de hidd el, megéri a babrálást, ezek az első diók talán a legfinomabbak. És az ősz vége, amikor a lombkorona ritkul, a melengető sugarak utat találnak az arcodig. Hányszor feküdtem egy nyugányon takaróba csavarva a száradó levelei alatt és álmodtam boldog álmokat. És a kocsmák kertje. A fa alatt pad és asztal barátokkal vagy csak egyedül és hűsítő fröccs nappal, este gyertyafény mellett selymes vörös. Beszélgetések, kártyázások, ábrándozások emlékei. És a sütemények illata, diós-almás, diós-fahéjas, no meg a bejgli.

Mit jelent nekem a dió? Egy gyönyörű fa csonthéjas termését. Ízt, illatot, szépséget. És egy fiút, aki azt mondta nekem, Ő olyan mint egy kemény dió. Mi ez a keménység, miért kell? A szilárd váz, mely védi a termést és megőrzi esszenciáit. De vajon megéri-e mindez, ha nincs ki kibontsa ebből a kemény héjból és megízlelje lágyságát? Nem, barátom, azt hiszem én nem távolról akarom nézni a dió szépségét és elképzelni ízét, megérezni illatát. Akkor nem tudnék emlékezni a a gyerekkor felhőtlen óráira, a kocsmák vitatkozós, ábrándozós hangulataira és nem tudnám felidézni számban a legfinomabb sütemények ízét.

2 komment

Címkék: dió

A bejegyzés trackback címe:

https://pantharei.blog.hu/api/trackback/id/tr991949836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Japanna 2010.05.04. 22:56:10

Ó jaj! Én meg allergiás vagyok erre a csodára!

valakinekvalakije 2010.11.22. 13:35:58

Ez szép. Ez felemelő. A mindennapi csodáink közül való. Amíg van szemed hozzá, hogy lásd, szíved hogy érezd, addig minden rendben van.
Zsazsa