Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Vikár András játékrendezésének egyik kiemelkedő vonása a játékok képi átláthatósága, transzparenciája, és az ahogyan ebben az átláthatóságban megfoghatóvá válnak, szinte fizikailag megtestesülnek az összefüggések, kapcsolatok.

Vikár bevalottan szereti szimultán kezelni a színpadon a protagonista különböző színtereken, különböző idősíkokban, sőt, eltérő valóságsíkokban folyó „jeleneteit”. Sokszor három-négy (de szinte mindig legalább két) jelenet van egyszerre a színpadon. (Talán ezért is nem használ alteregót – három-négy duplázóra is szüksége lenne sokszor.) Ezt a technikát nevezi montírozásnak. A montírozással (Vikár saját megfogalmazása szerint) négy-öt hosszadalmas lépést is meg lehet takarítani.

Vikár int, mint egy karmester; egyik „szekciót” is, másikat is megszólaltatja, hogy külön is hallhatóak legyenek, aztán egyszerre az egészet, sokszor még a nézőtéren ülőket is bevonja, hogy valamit ismételgessenek, mint egy kórus. Azt hinné az ember, mikor mindenki egyszerre beszél, hogy csak egy nagy káosz az egész. De nem. Úgy csendül fel a játék „zenéje”, mint egy szimfónikus mű. Olyan zenemű ez, amelyben tisztán és világosan érzékelhetővé válnak azok az „áthallások” (pl. a gyerekkorból átszüremkedő hangok, üzenetek, szülői delegációk, stb.), amelyek a protagonistának a jelenlegi életében gondot okoznak.

Vikár egy-egy ponton felerősíti a hangokat, másutt lecsendesíti, elnémítja, aztán újra felerősíti. Csak a pálca hiányzik a kezéből. Pontosabban, nem hiányzik, mert ott van – bárki láthatja a lelki szemeivel. A végén hagyja elmenni a hangkavalkádot egyfajta „jammes” zűrzavarig, már-már a szétesés széléig. A szereplők egy idő után már némileg improvizálnak is; variálják a szájukba adott motívumokat, különben unnák magukat, meg talán túl gépies is lenne pontosan ugyanazt, ugyanúgy ismételgetni.

A protagonista a játék egy pontján ott áll középen a „karmester” mellett, a színpad nézőtérhez közeli részén. Vajon mit hall ki leginkább a hangzavarból? Van ideje megélni. Vikár hagy rá elég időt. Aztán lecsendesíti az egész „zenekart”, és átadja a „pálcát” a protagonistának, aki öt percet kap arra, hogy (akárcsak egy árnyalatnyit is) átírja a „művet”, hogy az másként hangozzék.

„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogyan visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” – írja Gabriel García Márquez. Ennek az ahogyannak a megváltoztatására kap lehetőséget a protagonista a pszichodrámában. Hogy másként hangozzék az, amire visszaemlékszik.

Vikár a „mű átírása” idejére levonul a színpadról a nézőtérre. Az ő egyik vesszőparipája szerint ugyanis a pszichodrámában (is) mindig nagyon kell törekedni arra, hogy világosak legyenek a határok a külső (objektív) valóság és a pszichikai realitás között. A kétfajta realitás ugyanis hajlamos arra, hogy „összekutyulódjon”.

Ezért megy le Vikár gyakran a színpadról egy protagonista-játék kellős közepén a nézőtérre, amikor a jelenet (vagy több jelenet és/vagy belső valóságréteg egyszerre, szinkronban) „fel van rakva”, minden szereplő bemutatásra került, vagyis látható, mi a „szitu”. „Mostantól kezdve az történik a színpadon, amit te csinálsz. Én lemegyek, mert én ebben nem vagyok benne. Bármit csinálhatsz! Van rá öt perced.” – mondja a protagonistának, azzal levonul. Időnként figyelmezteti a protagonistát, hogy ketyeg az óra: „Már csak két és fél perced van, hogy csinálj valamit.” Erre a „levonulásra” azért is van szükség (szokta hangsúlyozni), hogy a protagonistával egyértelműen éreztesse, hogy ezt a „darabot” igazából ő rendezi, nem a vezető, hiszen az ő játékáról van szó. Semmi olyasmi nem történik, amit ő nem akarna.

Ezért teszi szóvá Vikár, ha valaki példának okáért egy csoportjáték lejátszása során gyufát kap elő a zsebéből, és meggyújtja, ahelyett, hogy virtuálisan eljátszaná valahogyan a felgyulladó fényt. Mert ha ebben engedményt tesz, nagyobb dolgokban is összemosódhat a két világ (a külső realitás és a dráma valósága).

Ezért nem hagyja szó nélkül, ha valaki egy két napos workshop végén azt a pillanatot emeli ki, mint számára legfontosabbat, amikor a csoportteret és a folyosót összekötő küszöbön állt. És nem kerüli el a figyelmét, hogy a küszöbön (a két világ határán) álló személy ugyanaz volt, aki előző nap a színpadon a gyufát meggyújtotta.

Vikár a vizsgacsoportunk szupervízoraként is felhívta a figyelmünket a határok világos kijelölésének fontosságára. Éppen egy játékot beszéltünk meg, amelyben egy haldokló nagypapa fölött egy légy körözött. Amikor a légy a játékban szóba került, egyszer csak a csoportszobában körözni, zúgni kezdett egy igazi, valóságos légy. Vikár viccesen (nem is olyan viccesen) erre a momentumra hivatkozott, amikor a két világ összemosódásának veszélyére figyelmeztett bennünket: Ha a határok elmosódásának teret engedünk, megtörténhet, hogy egy olyan játék közepén, amelyben legyet emlegetnek, egyszer csak beröppen a külvilágból a csoporttérbe egy igazi, élő légy. Vagy a játékból úgy röppen ki egy „játéklégy”, mintha igazi lenne. Helyettesítsünk be a légy helyére bármit, ami egy játékban előfordulhat, halált, betegséget, halottak szellemét, szerelmet, verekedést, bármilyen surplus-reality-t...

Vikár András a magyar pszichodráma élet egyik legmeghatározóbb alakja, 1995 és 2004 között a Magyar Pszichodráma Egyesület elnöke, több könyv szerzője (a pszichodráma szempontjából legfontosabb a Pszichodráma - a komoly játék), a Kiki a csoportban című pszichodráma film egyik megálmodója (Mérei Zsuzsával és Xantus Jánossal).

A bejegyzés trackback címe:

https://pantharei.blog.hu/api/trackback/id/tr302601949

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.