somsakzsuzsi.jpgSomsák Zsuzsi, a cikk szerzője

Spontánabbak-e bizonyos emberek, mint mások?

Ha megkérdeznénk az utunkba kerülő első pár embert arról, hogy spontán embernek tartják-e magukat, vagy ha ők maguk nem is spontánok, de ismernek –e olyanokat, akikre ráillik a spontán jelző, valószínűleg sok igen választ kapnánk. Valószínűleg meghallgathatnánk egy remek sztorit arról, amikor legutóbb spontán módon viselkedtek. A spontaneitás ugyanis izgalmas, nem megszokott, valami új. Moreno anno úgy írta le a spontaneitást, mint egy állapotot, egy energiát, amely a kreativitásba áramolva létrehoz egy kulturális konzervet, majd abban a pillanatban tova is száll. A kulturális konzerv leginkább egy referencia keretként értelmezhető. Gondoljuk végig a napunkat: hány döntésünket, cselekvésünket fogja befolyásolni az, hogy a már beállt megoldást választjuk? A legtöbbet. És hányszor fogunk valami olyat tenni, amit addig még soha? Nem sokszor. Ez nem negatív dolog, ezek a kulturális konzerveink: meghatározzák az életünket és alapvetően hasznosak. Azonban paradox módon mégis korlátozzák azt, ami létrehozta őket: a kreativitásunkat.

A fenti kérdezősködésre visszatérve az lehetne a következő kérdésünk, hogy akkor mi is az a spontaneitás?! A spontaneitás a hétköznapi ember számára könnyen megfogható a tapasztalatok révén, ugyanakkor sokkal nehezebb szavakba önteni jelentését, és még sokkal nehezebb a tudomány kritériumainak eleget tevő definícióval előállni. A spontaneitást állapotként határozta meg a tudomány, amely létrejön, majd meg is szűnik. Elképzelhető-e azonban, hogy a spontaneitás energiái mégsem tűnnek el nyomtalanul? Lehetséges-e, hogy valamiféle tudást jön létre a spontaneitásról, amely ahhoz vezet, hogy valaki spontán ember legyen? Helyes-e, amikor a spontaneitást tapasztalatainktól vezérelve emberi jellemzőként fogjuk fel? A választ talán a pozitív pszichológia egyik elmélete nyújthatja.

Mit is jelent a pozitív pszichológia?

Az európai gondolkodást évszázadokon keresztül jellemezte az a felfogás, miszerint a „bölcs ember nem enged meg magának érzelmeket”. Ennek megfelelően a pszichológiában is sokáig úgy tekintettek az érzelmekre, mint másodrendű, zavaró elemekre. Az érzelmek tanulmányozását „érdektelennek és megbízhatatlannak” tartották. A 20. század pszichológiájának első felét a behaviorizmus, második felét a kognitív pszichológia dominálta. A behaviorizmus a viselkedést tekintette az objektív megfigyelés egyetlen lehetséges tárgyának, a kognitív pszichológiai kutatás középpontjában pedig a hűvös, érzelemmentes megismerés állt. Mára ez a szemlélet gyökeresen megváltozott: az utóbbi évtizedekben lezajlott affektív forradalom más keretbe helyezte az érzelmekről való gondolkodást és az érzelmek empirikus kutatását egyaránt.
A pozitív pszichológia a pszichológia egy fiatal és rendkívül dinamikusan fejlődő ága, amely azokat a feltételeket és folyamatokat vizsgálja, amelyek egy egyén, csoport vagy szervezet optimális működéséhez és virágzásához vezetnek. A pozitív pszichológiai kutatás olyan pszichológiai tényezőket vizsgál, mint a boldogság, öröm, remény, kíváncsiság, optimizmus, szeretet, érzelmi intelligencia, pszichológiai jóllét stb.

A pozitív pszichológia egyik legelfogadottabb elmélete a Barbara Frederickson nevéhez fűződő - és magyarul sután hangzó - érzelmek „kiszélesítés-és építés” modellje (broaden and built theory). Az elmélet első kulcsgondolata, hogy a pozitív érzelmek kiszélesítik az egyén gondolat és cselekvés repertoárját: „az öröm játékra, az érdeklődés az exploráló viselkedésre ösztönöz, az elégedettség pedig arra bátorít, hogy tapasztalatokat szerezzünk.” Az elmélet második alapgondolata a kitágult tudatállapot következményeivel kapcsolatos: az egyén kitágult tudatállapotában a pozitív érzelmek olyan kreatív gondolatok és cselekvések, illetve társas kötődések megjelenését segítik elő, amelyek hozzájárulnak az egyén erőforrásinak „építéséhez”, legyen az fizikai vagy intellektuális, szociális vagy pszichés erőforrás. Ezek az erőforrások „túlélik” ezt a pozitív, átmeneti állapotot, és egy későbbi időpontban, illetve más érzelmi állapotban is hasznosíthatóvá válnak. Nagyon egyszerű példával élve: jó hangulatban sokkal nyitottabbak vagyunk, sokkal könnyebben elegyedünk szóba bárkivel és az is lehetséges, hogy így ismerkedünk meg a jövőbeni egyik legjobb barátunkkal.

Ismerősen hangzik az elmélet „kiszélesítés” része? Igen! Amikor Moreno arról beszél, hogy a spontaneitás beáramlik a kreativitás aktusába, arról lehet szó, hogy a pozitív érzelmeink előidézik a kreatív, exploráló viselkedést. A konzervált világ automatizmusai helyett valami máshoz nyúlunk. Elképzelhető-e az elmélet „építés” része alapján, hogy az egyén egy olyan hosszútávon fennmaradó erőforrást hoz létre, mint a spontaneitás? Miért is ne! A pozitív érzelmi állapot tehát rámelegíti az egyént a spontaneitás állapotára. A spontán állapotban lévő egyén egy kulturális konzervet hoz létre, ami ebben az esetben tudás és referencia magáról a spontaneitásról. Azáltal, hogy az egyén spontaneitásra való hajlama megerősödik, létrejön a spontaneitás, mint vonás. Visszatérve a fent említett egyszerű példához: spontán indíttatástól vezérelve megszólítottunk egy idegent, aki később a barátunk lett. Erre visszaemlékezve, ezt tudatosítva létrejön az a tudásunk, hogy nyitottnak lenni és emberekkel ismerkedni jó dolog. Amennyiben ezt tényleg felismerjük, az növeli a jövőbeni hasonló viselkedésünk megjelenésének esélyeit. Mások pedig azt fogják gondolni, hogy milyen spontánok vagyunk.

A morenoi és fredericksoni elmélet lehetséges integrációja egy potenciális, tudományos alapú magyarázat lehet arra, hogy miért gondoljuk, hogy vannak spontán emberek, illetve hogy egyes emberek spontánabbak általában, mint mások. Ez az elképzelés azért is vonzó, mert Moreno-t a pszichológia egy olyan ágához köti, amelyhez valójában tartozik. A 20. század „negatív” pszichológiájától körülvéve, nem elégedett meg a freudi determinisztikus és negatív emberképpel: olyan embert képzelt el, akit az önmegvalósítás, a spontaneitás és a kreativitás pozitív energiái hajtanak, a szexuális és agresszív ösztönök helyett. Ha Moreno ma is élne, minden valószínűséggel a pozitív pszichológiai mozgalom élén látnánk viszont.

Felhasznált irodalom

Frederickson, B. L. (2004): The Broaden and built theory of positive emotionsURL: http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC1693418/pdf/15347528.pdf

Gable, S. L., Haidt J. (2005): What (and Why) Is Positive Psychology? In: Review of General Psychology, Vol. 9, No. 2, 103–110

Moreno, J. L. (1953): Who Shall Survive? Foundations of Sociometry, Group Psychotherapy and Sociodrama, 39-48. old.

Nagy H. (2010): A képesség-alapú érzelmi intelligencia modell érvényességének empirikus elemzése, doktori disszertáció, URL: http://pszichologia.phd.elte.hu/vedesek/2010/Nagyhenriett.pdf

A bejegyzés trackback címe:

https://pantharei.blog.hu/api/trackback/id/tr673324645

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.