fragmenting_force.pngIdeje van, hogy írjak egy összefoglalót a pszichodráma játékkal történő gyógyításról. A csoportkohézió, a nézői és szereplői katarzis, a vezetők figyelme, az önkifejezés általános integráló hatásai mellett a legtöbben azért járnak pszichodráma csoportba, vagy választanak más önismereti formát, hogy boldogabb, teljesebb életet éljenek. Ezen törekvés fontos része a gyermekkorban szerzett sérülések feldolgozása. 

Fragmentáló szereprendszerek

A sérülés oka lehet szisztematikus hatás (ami egy életszakaszban folyamatosan történik), mint az érzelmi elhanyagolás, a kreativitás visszafogása, az önkifejezés vagy a szexualitás tiltása, negatív hitek átadása. És lehet traumatikus is, mint egy szülő halála, abúzus vagy fizikai sérülés. Az így kialakuló szerepeket fragmentált szerepeknek hívjuk.

Megsérülni a gyermekkorban: univerzálisan emberi.

Néhány fragmentálódást okozó szisztematikus helyzet:

  • agresszív, érzelmeket kimutatni nem tudó apa
  • teljesítményt lekicsinylő szülő
  • testvért favorizáló anya
  • alkoholista szülő(k)
  • figyelmet nem, csak anyagiakat biztosító szülők
  • önmagukkal elfoglalt szülők (betegség, nárcisztikus attitűdök)
  • gyámoltalan, önvédelemre is képtelen anya


Inkább tarumatikus jellegű kapcsolati minták:

  • szexuálisan közeledő apa
  • baráti vagy szülői árulás (megalázás, elhagyás kritikus helyzetben)
  • eltitkolt iskolai megszégyenítés, verés
  • nem családi szexuális erőszak
  • testvér halála

Minél mélyebb a sérülés, annál erősebb a hatása, az élet annál több részére sugárzik ki. Ha nem erős, akkor csak bizonyos szituációkban jelentkezik, ha nagyon erős, akkor állandó hangolódásként van jelen. Az okok a feldolgozási, önismereti folyamat elején nem, vagy kevéssé tudatosak, a sérülés azonban folyamatosan hatást gyakorol a személyiségre. Ennek fokozott formáját kínnyomásnak nevezzük. Ehhez alkalmazkodva különböző elkerülő, fájdalomcsökkentő vagy feldolgozó stratégiákat alakít ki a személy. (Természetes módon is kialakíthat valaki jó feldolgozó mechanizmusokat. Erre adhat lehetőséget például egy kamaszkori kortárs csoport, ahol meg lehet élni, ki lehet beszélni mindent. Vagy valamilyen alkotás: zene, tánc, csoportszervezés, stb.)

Hogyan jelenik meg a korai sérülés hatása később, a felnőttkorban? Milyen közvetítőkön keresztül jut el a múlt a jelenbe? Egyáltalán miért nem felejtődik el a korai hatás? 
Egy agresszív, kötekedő, érzéketlen apa évekig terrorizálhatja a családját. A gyerekek állandó félelemben élnek, készülve a következő elháríthatatlan dühkitörésre, szidásra, verésre. Szinte beborítja az életüket az apának ez a szerepe. A szerepelmélet nyelvére fordítva egy erős szerepkapcsolatot találunk. A megfélemlített gyermek és az agresszor apa erős szerepkapcsolata fejlődik ki az évek alatt. A gyermek (hogy csökkentse a belső nyomást) internalizálja, magába olvasztja ezt a kapcsolatot, az énje részévé válik. Legdurvább esetben a beemelt apai rész, az introjekt elnyeli a gyermeki ént. 

Mivel a gyermek számára a szülők biztosítják az érzékelhető környezet nagy részét, ezek a korai kapcsolatok  az egész világnak is modelljévé válnak. Ezen kapcsolatok mentén kezdi a gyerek értelmezni a világot. Maradva az előző, agresszív apa példájánál, ha az iskolában egy tanár erősen rászól erre a gyerekre, a gyerek a tanárban a saját apját látja meg és ennek megfelelően, rémülettel és védekezéssel reagál. Vagyis az eredeti kapcsolat újra létrejön és ezzel meg is erősödik. Fontos hangsúlyozni, hogy a rámelegedés nem egy szerepre, hanem egy teljes szereprendszerre történik: a megtámadott, az agresszor, és a kapcsolatuk által alkotott szereprendszerre.

Analitikusan elmesélve a következő történik. A személy az új helyzetekben is a környezetére projektálja az apját, áttételt képez, és ennek megfelelően reagál az adott emberre. Sok helyzetben a másik ember viszontáttételt képez és - elfogadva a felkínált szerepet - valóban agresszíven reagál.

Ideillő mondás, hogy aki menekül, azt előbb-utóbb üldözni fogják. Aki belül meg van támadva, az meg fogja találni a támadóját. Aki el van hanyagolva, az úgy fogja megélni, hogy elhanyagolják. Ez a dinamika a leghétköznapibb helyzetekben is előjön.

Pár hete egy csendes hétvégén az egyik plázában besétáltunk egy H&M boltba, zoknivásárlási szándékkal. Körbejártunk, de nem találtunk egy eladót sem. Illetve az egyik bejáratnál két hölgy beszélgetett. Gondoltam, megkérdezem őket a témában. Mivel Magyarországon élek, a lehető legsemlegesebb hangon megkérdeztem:
- Elnézést, Önök is vásárlók vagy...
- Jól van, nem kell mindjárt felkapni a vizet! - jött az indulatos, sértett válasz.

A szerepelmélet nagyon jó magyarázatot kínál az ilyen szituációkra. A hölgynek alighanem fejlett megtámadott gyermek szerepe van. Erre organikusan, magától ráépül a megtámadott beosztott és a megtámadott kiszolgáló szerep. Az eredeti energia olyan erős, hogy ez a hölgy az életének szinte minden színterén rá van melegedve erre a szerepre, és természetesen a teljes szerepkapcsolatra is. Ez  a rámelegedés ki akar fejeződni, "értelmet akar kapni", különben csak szabadon lebeg a pszichében és egyre növekvő feszültséget okoz. Ezért van, hogy az ilyen válaszok pöccre indulnak. És persze gyakran kiváltják a másik emberből a megfelelő reakciót, igazolva a eredeti, a gyerekkorból eredő világlátást.

Van még egy hatás, ami a korai minta megerősítésének irányába hat. Nevezetesen az idegentől való félelem. Legyen bármilyen rossz valakinek a saját működése, mégis ez az ismerős, a megszokott. Ezért is tér hozzá vissza újra és újra, akármilyen fájdalmas is legyen. A régihez való ragaszkodás óriási erő. (Ezért van különleges jelentősége az újjal való kapcsolat, az új dolgokra adott reakció mintáinak, amelyeket szintén a szüleinktől tanulunk. A környezetemben többen drámáznak, akiknek elhanyagoló szüleik voltak, de legalább az egyikük vállalkozóként dolgozott, állandóan újat próbálva. Ezek az ismerőseim hajlamosak az önismereti munka idegenségét gyorsan legyőzni.)

Érzelmi túlélés

A sérült szerepek aztán egy sor más szerep kialakulására is hatnak a személy fejlődése során. Ebben a fejlődéstörténetben a legfontosabb mozgatórugó a túlélési ösztön. Gyermekkorban nincs különbség a túlélés és az érzelmi túlélés között. Egy helyzet okozta fájdalom, bűntudat, magány, rettegés lehet olyan nehéz vagy elviselhetetlen, hogy a túlélés érdekében a gyerek befalazza, leválasztja magáról az érzést. Gyakori a szülői agresszió vagy abúzus esetén, hogy a gyermek a szülővel való belső szeretetkapcsolat fenntartása érdekében "elfelejti" a valós történéseket.

Ezek a korai védekező mechanizmusok szervesen beépülnek a személyiségbe és védekező szerepek formájában jelennek meg. Általános, hogy a gyermekkori védekező mechanizmusok a felnőttkorban túlfejlett védekező szerepként élnek tovább. 

Fragmentált szereprendszerekkel való munka a pszichodrámában

A pszichodráma hétköznapjaihoz tartozik a fragmentált szerepekkel, szereprendszerekkel való munka. Ezért itt néhány általános elvet vázolok, amelyek segítik ezt a munkát.

Amikor a dramatista fragmentált működésmódot észlel valamelyik csoporttagnál (állandó visszahúzódás, depresszió, hirtelen agresszió, hiperoptimizmus), jó, ha arra gondol, hogy ez a működés a csoporttag szociális atomjában keletkezett. A fantáziáját használva elképzelhet olyan helyzeteket, amikor a csoporttag ezt a működést mutatta a múltban. Így a dramatista nem a szerep inadekvátságára melegszik rá, hanem annak értelmére, életben elfoglalt helyére. Nem utolsósorban rámelegedhet az adott működés pozitív megnyilvánulásaira. Elképzelhet olyan helyzeteket, amikor ez a működés adekvát, a szituációnak megfelelő. Ráhangolódhat még a működés humoros oldalára is. Ezzel nem csábul el bármelyik rész (az eredeti sérülés vagy a ráépülő túlélő mechanizmusok) elutasítására, ami sokat segít a protagonistának a teljes integrációhoz vezető feldolgozási folyamatban.

Ugyanez igaz a túlfejlett énvédő szerepekre is: ezek észlelése, értékelése és finom kezelése vezethet el olyan játékokhoz, amikor a csoporttag meg tudja közelíteni az eredeti élményt és egy katartikus játékban fel tudja dolgozni azt.

A protagonisták gyakran megrémülnek a szülőkkel való szembeszállás lehetőségétől, hiszen ez felébreszti a szeretet elvesztésétől való legmélyebb félelmet. Ebben az esetben sokakat megnyugtat a magyarázat, hogy a belső szülőjükkel, apjukkal vagy anyjukkal dolgoznak és ez nem azonos a létező, reális szülővel. Ugyanebbe az irányba mutat, ha a játék során előkerül a szülőnek egy pozitív aspektusa is.

Egy erős fragmentáló helyzet színpadra kerülése esetén előfordul, hogy a protagonista nem elég erős ahhoz, hogy sikeresen küzdjön meg a fragmentáló erőkkel. Ekkor a dramatista a protagonista megerősítésére (és nem megvédésére) törekszik. Abúzus vagy más traumatikus szituáció lejátszása esetén a dramatista használhatja a "biztos hely" technikát. Ekkor még a jelenet felrakása előtt, de az adott életkor és helyszín használatával kerestet a vezető a protagonistával egy olyan helyet, ahol az biztonságban érzi magát és biztonságos távolságban maradhat a jelenettől. A jelenetet pedig, ha kell, a protagonista csak meséli, és egy csoporttag játssza el a szerepét. Ha a vezető látja, hogy a protagonista kész a játékra, erősnek érzi magát, akkor természetesen becseréli a szerepébe.
A protagonistát megerősítheti minden olyan cselekvés, amelyet a traumatikus helyzetben végez: önkifejezés, más szerepekben való játék (pl. humor), mesébe transzformálás. Ezzel a protagonista a fragmentáló közegben való cselekvőképességét erősíti meg. 

Erősebb, a gyermekkort és így a személyiséget is átfogó hatás korrekciója több nagy játékban történik. Újra és újra előkerül "ugyanaz" a probléma. Az eredeti szerepkapcsolat erőtere olyan hatalmassá nőtte ki magát, hogy sok idő kell a transzformálásához. A protagonista játékok során a csoporttag újabb és újabb szerepeket, tartalmakat, energiákat visz be az eredeti kapcsolatba. Az erejét használva, esetleg agresszíven leválasztja magáról a fragmentáló, kárt okozó részeket, elfogadja, beépíti a számára értékeseket. Mindezen munka során aktív szereplőjévé válik saját életének, megerősíti az önállóságát és lassan leválik az erős kötésről.

Jó, ha a dramatista kialakít egy képet az egyes csoporttagok integrált működéséről. Ezzel elővételezi a jövőt és meglátja megcsillanni a jelenben a csoporttagok kieteljesedett életét. Így nem redukálja a jelent a "problémák feldolgozására", nem komolykodja túl a helyzeteket és széles kaput nyit a humornak és a szépségnek. 

A bejegyzés trackback címe:

https://pantharei.blog.hu/api/trackback/id/tr594547541

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

sandorjeno · http://uzletietika.blog.hu/ 2012.06.05. 00:56:39

Beszélgetnünk kellene erről a gondolatról, hogy a rámelegedés értelmet akar keresni. Ez egy nagyon messzire vezető gondolat. Tillich egész antropológiájának egy hasonló gondolat az alapja. Ti., hogy az embert az teszi emberré, hogy értelmes létezésre törekszik. Emberi lét: az értelmes lét. Tehát, amikor valaki ellenállásban van, vagy nem tud elhagyni egy fragmentáló működést, akkor valójában az emberi létezés egyik legalapvetőbb mozzanatában van benne: értelmet keres valamilyen nagyon erős - általában negatív - tapasztalatnak. Ha jól sejtem a gyógyító éppen az lehet, hogyha egy ilyen esetben abban segítünk a protagnistának, hogy egyszer igazán meg tudja élni a fragmentáló rámelegedést. Mintha Clayton is ezért csinálná sokszor azt, hogy antagonista szerepbe hagyja, hogy a protagonista kiélje például az indulatait. Gondoljuk ezt tovább!