Bettembuk Péter, a cikk szerzője

Amikor a mai napon a pszichotherapeuta képzés előadója felszólított (most végzem a Tündérhegyi pszichoterapeuta képzést), hogy menjek ki a katedrára, a többiek elé, és folytassam én az előadást, zavarban voltam. A dolog különleges volt, elsőre azt mondtam, hogy "szokatlan ez nekem". Erre ő segített, elmondta hogy a kezemben lévő dialéptető egy varázspálca, és ha gondban vagyok, akkor használjam és menni fog.
Délután, már órákkal később, sétáltam, és sok-sok gondolat jutott eszembe. Elképzelések arról, hogy hogyan lehetett volna másként. Arra gondoltam, mennyire váratlan volt számomra a helyzet és mennyire kevés időt fordítottam a rámelegedésre (az előadói szerepre való ráhangolódásra).
A rámelegedés azzal kezdődött, hogy IGENT mondtam. Tulajdonképpen el is utasíthattam volna a felkérést, mondhattam volna, hogy nem vagyok erre felkészülve. Beszéltem már korábban az időhatáros pszichoterápiáról, így valamennyi munícióm volt, néhány korábbi elképzelést, gondolatot fel tudtam idézni. Az improvizáció alapszabálya - olvastam az áprilisi Time Out Budapest-ben -, hogy nem mondunk NEMET. John Lennon először Yoko Ono-val a művésznő kiállításán találkozott. Egy létrára felmászva látta, hogy a plafonon apró betükkel az van írva:YES. Később Lennon azt mondta, hogy nagyon fontos volt számára, hogy IGEN volt odaírva és nem NEM.

Meghalt Popper Péter, a magyar pszichológia nagy ikonja. Az Index nekrológ egy tanácsot idéz tőle. Ehhez csatlakozom a magam stílusával. Nem szabad az élményeket nem megélni. Visszarettenni az elől, ami most van és egy boldog jövő reményében odébbállni. Sok ilyen kis lépés összeadódik egy nagy egésszé, és elvész valami fontos. Sokszor nem is vagyunk ezekért felelősek, de mégis hozzánk tartoznak.

Szeretek (stílusosan) udvarolni a környezetemben lévő nőknek. A huszas éveimben jöttem rá ennek a szépségére. Az eleinte bukdácsolva induló kísérleteim kapcsán vettem észre, hogy van a nők között olyan, aki elmosolyodik, befogadja a bókokat és vissza is küldi az érzést. És van olyan is, aki nem tud mit kezdeni vele, feszeng vagy zavarba jön. Ez is szépen visszajön. Az utóbbi csoportnak mintha kimaradt volna az, hogy elhihessék szépek, szexik, jó nők.

Kimaradhat egy meleg, elfogadó vagy kreatív közösségi élményszakasz, a művészetben vagy a politikában, gazdasági ügyekben való alapvető tájékozottság megszerzése vagy egy átbulizott év is. Hiányozhat egy promiszkuus, szexuálisan fűtött időszak és egy, a ruházkodásra, lakásra, a saját ízlés kibontakoztatására irányuló tartós erőfeszítés is. Elmaradhat egy sportos időszak vagy az egészségünkkel való foglalatoskodás kiépítése is.

A meg nem lépett lépések összeadódnak és a kiteljesedés helyett ilyen szunnyadó szerep-embriók és tompa vagy kínzó hiányok maradnak. Az élet beszűkül és erre a szűk térre kell bezsúfolódnia a következő életszakasz élményeinek. Persze nem minden hiány pótolható egy tanfolyamra való beiratkozással. A korai gyermekkorban létrejött hiányoknak sokkal erősebb hatásuk van, mint a későbbieknek. Ezeket sokszor nem úgy éljük meg, mint amiről tehetünk. Nem vagyunk felelősek értük, de mégis hozzánk tartoznak. Az ősbizalom sérülése, szeretethiány, a kreativitás visszanyesegetése, a saját akarathoz való jog elnyomása ilyenek. Felnőve egy erős, szerető párkapcsolat, egy hosszú pszichoterápiás szakasz és sok-sok munka segítségével lehet pótolni ezeket.

A témának vannak társadalmi aspektusai is. Ma a 11-es buszon utaztam, meleg volt és nagyon fülledt levegő. Az emberek rosszul lettek, valaki majdnem elájult. Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a légkondi pedig nem ment. Egy nő - leszállván a buszról - gorombán be is szólt a vezetőnek, hogy "mi a francnak nem indítja be a légkondit, azt akarja, hogy megfulladjanak az emberek?". Az indulat helyes levezetésének a módja a támadás - jól ismert krédó.  Nekünk itt Magyarországon nincs meg a világos tapasztalatunk arról, hogy az emberek zöme jót akar, nem fog megtámadni és érdemes párbeszédet folytatni, mert a másik is nyitott a megegyezésre. A társadalmi léptékű bizalom hosszú szakaszai kimaradtak a történelmünkből és ez a hiány hatalmas gátja a normális politikai és hétköznapi alkuknak és kooperációnak.

A pszichodrámában (szerepelméletben) az ilyen szunnyadó élet-magokat embrionális szerepeknek hívjuk. Nagy szenvedést, kínzó hiányérzést okozhatnak. Különösen akkor, ha megérinti őket valamilyen helyzet, esemény. Aki fiatal korában arról ábrándozott, hogy gitározni fog és fellép valahol és belül tényleg gitáros, azt nem fogja nyugton hagyni a dolog. Annyi vágyenergia halmozódik fel ebben a kis szerepben, aminek alkotásba kellene fordulnia, hogy állandó nyomást gyakorol a belső környezetre. Emberünk elmegy egy pubba és ott meglátja a fellépő zenészben azt, akinek neki kellene lennie. Belül mocorog vagy forrong a saját gitárosa és neki döntést kell hoznia. "A rohadt életbe, baszki holnap beiratkozom valami gitársuliba!" vagy "Á, az ilyesmiből nem lesz úgyse semmi, öreg vagyok ehhez!". A döntés mindenképpen megszületik.

Úgy gondolok az ezoterikus körökben és sok pszicho-ember által is a boldogság kulcsának tartott fejlődésre, mint egy utazásra, ami egyre közelebb visz önmagamhoz. Ebben az perspektívában a megélésre, megszületésre váró szerep-embriók a legjobb támaszaim. Ebben a félévben a zseniális Momentán társulat improvizációs gyakorlataira járok. Amikor először olvastam róluk, azonnal éreztem, hogy ez nekem szól. Nem is az információk ragadtak meg, inkább a dolog szaga volt csábító. Nem tévedtem, érzem, ahogy a bátor improvizatőr szerepe növekszik bennem hétről-hétre.

Mindenkinek javaslom az embrionális szerepek kutatását és bátor átélését, gyakorlását. Ha nem marad ki az élmény, ami szembe akar jönni, akkor felépül egy belső világ. Összekapcsolódik a többivel, ezáltal erősebb szövet, erősebb személyiség jön létre.

A napot egy ideje - egy barátom javaslatára - azzal fejezem be, hogy felsorolok három olyan dolgot, amiért aznap hálás voltam. Gyakorlatilag bármilyen pocsék is volt a nap, a dolog működik és elégedetten alszom el. Még a zaklatott időszakokban is megnyugtat, amikor valami nagyon fontos dolgon kattog az agyam.

Ez az apró trükk egy hatalmas vállakozás része, amivel mindenki próbálkozik nap mint nap. A projekt neve: a rámelegedés irányítása. Vagyis önmagunk hangolása valamilyen irányba. Mondok egy pár példát.

Az egyik ilyen eszköz a mantra. Mindannyiunk fejében futkosnak automatikus negatív gondolatok. Tipikus képviselőik az "erre nem vagyok képes", az "ezt nem érdemlem meg" vagy a "nekem lehet csak ilyen pechem". Ezek negatív mantrák. Befogadásuk és a velük való azonosulás rámelegít a balek, a mindent feladó vesztes, a gyakorló lúzer szerepekre. A pozitív mantrák ezzel ellentétes hatásúak. "Ez egy klassz nap, jó dolgok fognak érni", "jól csinálom és ha hibázok, abból is tanulok" vagy "jó, hogy jön ez a kis konfliktus, legalább megint tisztázni fogunk valami fontosat".
A mantrák eredetileg szent célokat szolgálnak. Feladatuk, hogy összekössék a mantrázót az istenivel, dramatikusabban fogalmazva a bennünk élő isteni szerepekkel. De összeköthetnek az önmagunkat gyengéden vagy határozottan szerető, vagy a kreatív részeinkkel is. Ez az összekapcsolás persze negatív értékelést tartalmazó szerepeinkkel is működik (ahogy például az automatikus negatív gondolatoknál). Mindenesetre, gondolatainkkal képesek vagyunk tudatosan befolyásolni, hogy milyen élményeink lesznek. A segítségükkel összeköthetjük magunkat olyan belső valóságainkkal, amelyek pozitívan alakítják élményeinket.

Egy másik eset a vizsgadrukk kezelése. A a jól képzett versenyző a vizsga reggelén már nem veszi elő a tananyagot, amit amúgy is csak szorongva lapozgatna, minden oldalon megtalálva az "ezt sem tudom" pontot. Ehelyett olyan dolgokat csinál, amik a legnagyobb lelki nyugalmat fejezik ki. Korán kel és a vizsga előtt még beül egy kávézóba, megveszi kedvenc újságját és komótosan megiszogatja a kávéját. Így a berezelt vizsgázó helyett a magabiztos, laza kommunikátor lép be a vizsgaterembe.

Vagyis a rámelegedésünket a viselkedésünkkel is tudjuk befolyásolni. Ilyen az is, ha például virágot vagy ajándékot adok a páromnak (kitakarítok!). Jólesően izgulok, hogy hogyan fogadja majd, de amikor látom a hálás szemeit, biztos, hogy jobban szeretem, mint azelőtt.

Harmadik példám a mediáció. A mediációt azért találták ki, hogy a vitában álló felek peren kívül oldják meg a konfliktusukat. A mediációs folyamatban általában van egy mozzanat, amikor az egyik fél elmondja a problémáját, míg a másik csak hallgatja és figyel. Neki az a feladata, hogy a végén minél pontosabban visszaadja azt, amit hallott. Ezután persze fordítva is lezajlik ugyanez. Ezzel a technikával a hallgató félnek muszáj kilépnie az igazságáért harcoló és elkeseredett védekező szerepekből, és ki kell próbálnia magát a másikat megértő és sokkal több empátiát igénylő szerepben. Ez a szerepcserének egy enyhe formája. Nagyon konstruktív szerepbe rakja a feleket és mindketten úgy érzik, hogy meghallgatták őket. Csökken a félelem a lenyomhatóságtól, jó esetben elmúlik a háborús veszély és létrejön a kompromisszum.

A párommal saját konfliktusaink feloldásában is szoktuk használni a szerepcserét. Amikor felforrósodik a hangulat, szerepet cserélünk (ehhez kell némi önfegyelem) és a másik szerepébe és helyébe lépve összefoglaljuk, hogy mit mondott. Sőt, hozzá is tesszük azt, amit megérzünk a másik helyében, de ő még nem mondott ki. Rendkívül jó ereményeink vannak a dologban, a konfliktusok egy része az első szerepcserénél megoldódik.

Szinte minden reggel úgy fejezem be a zuhanyzást, hogy hidegre tekerem a csapot. Néhány másodperc múlva már nem kómásan áramlok, kitisztulnak az érzékeim és belecsapok a napba. Ha úszni vagy futni is elmegyek, pezseg az egész napom.

A lehetőségek száma végtelen. Érdemes kísérletezni!