A pszichodráma elképzelését a psziché szerveződéséről a szerepelmélet írja le. A pszichodráma lényegéről, a spontaneitásról és a rámelegedésről szóló bejegyzések ágyaznak meg többek között a gondolatoknak, amelyeket itt kifejtek. Nem könnyű megérteni mindent elsőre, ezért az olvasónak fel kell kötnie a gatyát, és talán újra kell olvasni egyes részeket. Hiszem, hogy megéri a dolog az erőfeszítést.
A szerepelmélet nem egy az aprócska pszichológiai elméletek közül. Lehetőséget ad arra, hogy a mindennapi élet történéseit, külső és belső konfliktusait, mélyebb értelmét, perspektíváit lássuk, értsük és ezek alapján cselekedjünk. Az önismeret nagy lehetősége, az élet megértésének jó eszköze a szerepelmélet.

A szerepelmélet fő kategóriája az interakció. Középpontjában a környezetben lévő emberekre és helyzetekre válaszoló és a válaszban kibontakozó működésmód és viselkedés áll. A válaszok nem önmagukban, hanem a környezettel való kapcsolatban születnek, vagyis mindig egy nagyobb rendszer részeként értelmezhetőek. Ebben az alapozó posztban a szerepek elemzéséhez és megértéséhez adok szempontokat, inkább az egyes szerepre koncentrálva. A rendszerszintű összefüggéseket a sorozat következő posztjaikban ismertetem.
A szerepelmélet központi fogalma a szerep. A hétköznapi beszédben a szerep általában a színházi szerepet jelöli: Hamletet a Hamletből,  Blancet A vágy villamosából vagy Juliát a Julia & Julietből. Egy előre megírt alakot, akit egy színész megjelenít cselekedeteivel, érzéseivel és gondolataival. A forgatókönyv írja le az egyes reakciókat, párbeszédeket és esetenként az érzéseket. Az élet színpadán azonban nincsenek előre megírt forgatókönyvek. Azok az ember fejlődése során lassan alakulnak ki.