Az irigységet minden ember ismeri. Egyike a hét főbűnnek a katolikus vallás szerint, Bertrand Russel pedig az emberi boldogtalanság egyik legfőbb okának mondta. Az irigység testvére a káröröm: akkor érezzük, ha egy irigyelt (vagy szimplán csak utált) embert kár ér. A káröröm ellentétére (amikor egy másik ember szerencséjének, jól-létének örülünk) jellemzően nincs magyar szó, a buddhisták azonban jól ismerik és nevesítik is, a mudita a harmadik legfontosabb isteni erényt jelöli.

Kant az irigységet ellenállásnak látta: szembesülnünk kellene azzal, hogy az életünket elhomályosítja egy másik embernek a szerencséje, pozíciója, élethelyzete, státusza, előmenetele. Ehelyett inkább a másikat gyűlöljük. Kant rámutat, hogy az egész jelenségnek a mélyén az rejlik, hogy jó-létünket és a létünket általában nem önmagában, hanem mindíg másokkal összehasonlítva tekintjük. Referenciaszemélyeket választunk ki és velük hasonlítjuk össze magunkat.

Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Vikár András játékrendezésének egyik kiemelkedő vonása a játékok képi átláthatósága, transzparenciája, és az ahogyan ebben az átláthatóságban megfoghatóvá válnak, szinte fizikailag megtestesülnek az összefüggések, kapcsolatok.

Vikár bevalottan szereti szimultán kezelni a színpadon a protagonista különböző színtereken, különböző idősíkokban, sőt, eltérő valóságsíkokban folyó „jeleneteit”. Sokszor három-négy (de szinte mindig legalább két) jelenet van egyszerre a színpadon. (Talán ezért is nem használ alteregót – három-négy duplázóra is szüksége lenne sokszor.) Ezt a technikát nevezi montírozásnak. A montírozással (Vikár saját megfogalmazása szerint) négy-öt hosszadalmas lépést is meg lehet takarítani.