Ideje van, hogy írjak egy összefoglalót a pszichodráma játékkal történő gyógyításról. A csoportkohézió, a nézői és szereplői katarzis, a vezetők figyelme, az önkifejezés általános integráló hatásai mellett a legtöbben azért járnak pszichodráma csoportba, vagy választanak más önismereti formát, hogy boldogabb, teljesebb életet éljenek. Ezen törekvés fontos része a gyermekkorban szerzett sérülések feldolgozása. 

Fragmentáló szereprendszerek

A sérülés oka lehet szisztematikus hatás (ami egy életszakaszban folyamatosan történik), mint az érzelmi elhanyagolás, a kreativitás visszafogása, az önkifejezés vagy a szexualitás tiltása, negatív hitek átadása. És lehet traumatikus is, mint egy szülő halála, abúzus vagy fizikai sérülés. Az így kialakuló szerepeket fragmentált szerepeknek hívjuk.

Megsérülni a gyermekkorban: univerzálisan emberi.

Minél mélyebb a sérülés, annál erősebb a hatása, az élet annál több részére sugárzik ki. Ha nem erős, akkor csak bizonyos szituációkban jelentkezik, ha nagyon erős, akkor állandó hangolódásként van jelen. Az okok a feldolgozási, önismereti folyamat elején nem, vagy kevéssé tudatosak, a sérülés azonban folyamatosan hatást gyakorol a személyiségre. Ennek fokozott formáját kínnyomásnak nevezzük. Ehhez alkalmazkodva különböző elkerülő, fájdalomcsökkentő vagy feldolgozó stratégiákat alakít ki a személy. (Természetes módon is kialakíthat valaki jó feldolgozó mechanizmusokat. Erre adhat lehetőséget például egy kamaszkori kortárs csoport, ahol meg lehet élni, ki lehet beszélni mindent. Vagy valamilyen alkotás: zene, tánc, csoportszervezés, stb.)

Hogyan jelenik meg a korai sérülés hatása később, a felnőttkorban? Milyen közvetítőkön keresztül jut el a múlt a jelenbe? Egyáltalán miért nem felejtődik el a korai hatás? 
Egy agresszív, kötekedő, érzéketlen apa évekig terrorizálhatja a családját. A gyerekek állandó félelemben élnek, készülve a következő elháríthatatlan dühkitörésre, szidásra, verésre. Szinte beborítja az életüket az apának ez a szerepe. A szerepelmélet nyelvére fordítva egy erős szerepkapcsolatot találunk. A megfélemlített gyermek és az agresszor apa erős szerepkapcsolata fejlődik ki az évek alatt. A gyermek (hogy csökkentse a belső nyomást) internalizálja, magába olvasztja ezt a kapcsolatot, az énje részévé válik. Legdurvább esetben a beemelt apai rész, az introjekt elnyeli a gyermeki ént. 

Mivel a gyermek számára a szülők biztosítják az érzékelhető környezet nagy részét, ezek a korai kapcsolatok  az egész világnak is modelljévé válnak. Ezen kapcsolatok mentén kezdi a gyerek értelmezni a világot. Maradva az előző, agresszív apa példájánál, ha az iskolában egy tanár erősen rászól erre a gyerekre, a gyerek a tanárban a saját apját látja meg és ennek megfelelően, rémülettel és védekezéssel reagál. Vagyis az eredeti kapcsolat újra létrejön és ezzel meg is erősödik. Fontos hangsúlyozni, hogy a rámelegedés nem egy szerepre, hanem egy teljes szereprendszerre történik: a megtámadott, az agresszor, és a kapcsolatuk által alkotott szereprendszerre.

Ideillő mondás, hogy aki menekül, azt előbb-utóbb üldözni fogják. Aki belül meg van támadva, az meg fogja találni a támadóját. Aki el van hanyagolva, az úgy fogja megélni, hogy elhanyagolják. Ez a dinamika a leghétköznapibb helyzetekben is előjön.

Pár hete egy csendes hétvégén az egyik plázában besétáltunk egy H&M boltba, zoknivásárlási szándékkal. Körbejártunk, de nem találtunk egy eladót sem. Illetve az egyik bejáratnál két hölgy beszélgetett. Gondoltam, megkérdezem őket a témában. Mivel Magyarországon élek, a lehető legsemlegesebb hangon megkérdeztem:
- Elnézést, Önök is vásárlók vagy...
- Jól van, nem kell mindjárt felkapni a vizet! - jött az indulatos, sértett válasz.

A szerepelmélet nagyon jó magyarázatot kínál az ilyen szituációkra. A hölgynek alighanem fejlett megtámadott gyermek szerepe van. Erre organikusan, magától ráépül a megtámadott beosztott és a megtámadott kiszolgáló szerep. Az eredeti energia olyan erős, hogy ez a hölgy az életének szinte minden színterén rá van melegedve erre a szerepre, és természetesen a teljes szerepkapcsolatra is. Ez  a rámelegedés ki akar fejeződni, "értelmet akar kapni", különben csak szabadon lebeg a pszichében és egyre növekvő feszültséget okoz. Ezért van, hogy az ilyen válaszok pöccre indulnak. És persze gyakran kiváltják a másik emberből a megfelelő reakciót, igazolva a eredeti, a gyerekkorból eredő világlátást.

Van még egy hatás, ami a korai minta megerősítésének irányába hat. Nevezetesen az idegentől való félelem. Legyen bármilyen rossz valakinek a saját működése, mégis ez az ismerős, a megszokott. Ezért is tér hozzá vissza újra és újra, akármilyen fájdalmas is legyen. A régihez való ragaszkodás óriási erő. (Ezért van különleges jelentősége az újjal való kapcsolat, az új dolgokra adott reakció mintáinak, amelyeket szintén a szüleinktől tanulunk. A környezetemben többen drámáznak, akiknek elhanyagoló szüleik voltak, de legalább az egyikük vállalkozóként dolgozott, állandóan újat próbálva. Ezek az ismerőseim hajlamosak az önismereti munka idegenségét gyorsan legyőzni.)

Érzelmi túlélés

A sérült szerepek aztán egy sor más szerep kialakulására is hatnak a személy fejlődése során. Ebben a fejlődéstörténetben a legfontosabb mozgatórugó a túlélési ösztön. Gyermekkorban nincs különbség a túlélés és az érzelmi túlélés között. Egy helyzet okozta fájdalom, bűntudat, magány, rettegés lehet olyan nehéz vagy elviselhetetlen, hogy a túlélés érdekében a gyerek befalazza, leválasztja magáról az érzést. Gyakori a szülői agresszió vagy abúzus esetén, hogy a gyermek a szülővel való belső szeretetkapcsolat fenntartása érdekében "elfelejti" a valós történéseket.

Ezek a korai védekező mechanizmusok szervesen beépülnek a személyiségbe és védekező szerepek formájában jelennek meg. Általános, hogy a gyermekkori védekező mechanizmusok a felnőttkorban túlfejlett védekező szerepként élnek tovább. 

Fragmentált szereprendszerekkel való munka a pszichodrámában

A pszichodráma hétköznapjaihoz tartozik a fragmentált szerepekkel, szereprendszerekkel való munka. Ezért itt néhány általános elvet vázolok, amelyek segítik ezt a munkát.

Amikor a dramatista fragmentált működésmódot észlel valamelyik csoporttagnál (állandó visszahúzódás, depresszió, hirtelen agresszió, hiperoptimizmus), jó, ha arra gondol, hogy ez a működés a csoporttag szociális atomjában keletkezett. A fantáziáját használva elképzelhet olyan helyzeteket, amikor a csoporttag ezt a működést mutatta a múltban. Így a dramatista nem a szerep inadekvátságára melegszik rá, hanem annak értelmére, életben elfoglalt helyére. Nem utolsósorban rámelegedhet az adott működés pozitív megnyilvánulásaira. Elképzelhet olyan helyzeteket, amikor ez a működés adekvát, a szituációnak megfelelő. Ráhangolódhat még a működés humoros oldalára is. Ezzel nem csábul el bármelyik rész (az eredeti sérülés vagy a ráépülő túlélő mechanizmusok) elutasítására, ami sokat segít a protagonistának a teljes integrációhoz vezető feldolgozási folyamatban.

Ugyanez igaz a túlfejlett énvédő szerepekre is: ezek észlelése, értékelése és finom kezelése vezethet el olyan játékokhoz, amikor a csoporttag meg tudja közelíteni az eredeti élményt és egy katartikus játékban fel tudja dolgozni azt.

A protagonisták gyakran megrémülnek a szülőkkel való szembeszállás lehetőségétől, hiszen ez felébreszti a szeretet elvesztésétől való legmélyebb félelmet. Ebben az esetben sokakat megnyugtat a magyarázat, hogy a belső szülőjükkel, apjukkal vagy anyjukkal dolgoznak és ez nem azonos a létező, reális szülővel. Ugyanebbe az irányba mutat, ha a játék során előkerül a szülőnek egy pozitív aspektusa is.

Egy erős fragmentáló helyzet színpadra kerülése esetén előfordul, hogy a protagonista nem elég erős ahhoz, hogy sikeresen küzdjön meg a fragmentáló erőkkel. Ekkor a dramatista a protagonista megerősítésére (és nem megvédésére) törekszik. Abúzus vagy más traumatikus szituáció lejátszása esetén a dramatista használhatja a "biztos hely" technikát. Ekkor még a jelenet felrakása előtt, de az adott életkor és helyszín használatával kerestet a vezető a protagonistával egy olyan helyet, ahol az biztonságban érzi magát és biztonságos távolságban maradhat a jelenettől. A jelenetet pedig, ha kell, a protagonista csak meséli, és egy csoporttag játssza el a szerepét. Ha a vezető látja, hogy a protagonista kész a játékra, erősnek érzi magát, akkor természetesen becseréli a szerepébe.
A protagonistát megerősítheti minden olyan cselekvés, amelyet a traumatikus helyzetben végez: önkifejezés, más szerepekben való játék (pl. humor), mesébe transzformálás. Ezzel a protagonista a fragmentáló közegben való cselekvőképességét erősíti meg. 

Erősebb, a gyermekkort és így a személyiséget is átfogó hatás korrekciója több nagy játékban történik. Újra és újra előkerül "ugyanaz" a probléma. Az eredeti szerepkapcsolat erőtere olyan hatalmassá nőtte ki magát, hogy sok idő kell a transzformálásához. A protagonista játékok során a csoporttag újabb és újabb szerepeket, tartalmakat, energiákat visz be az eredeti kapcsolatba. Az erejét használva, esetleg agresszíven leválasztja magáról a fragmentáló, kárt okozó részeket, elfogadja, beépíti a számára értékeseket. Mindezen munka során aktív szereplőjévé válik saját életének, megerősíti az önállóságát és lassan leválik az erős kötésről.

Jó, ha a dramatista kialakít egy képet az egyes csoporttagok integrált működéséről. Ezzel elővételezi a jövőt és meglátja megcsillanni a jelenben a csoporttagok kieteljesedett életét. Így nem redukálja a jelent a "problémák feldolgozására", nem komolykodja túl a helyzeteket és széles kaput nyit a humornak és a szépségnek.