A tudományosság alapvető kritériuma, hogy a terület elméleteit alapos kutatásnak vessék alá. Ahogy távolodunk az egzakt tudományoktól, egyre kevésbé beszélhetünk valódi elméletekről, sokkal inkább strukturákról és interpretációs horizontokról. A terápiás pszichológia pont az a terület, ahol még meg lehet próbálkozni egzakt kutatási programokkal, az eredmények azonban inkább útmutató jellegűek.

A pszichodrámában főleg politikai okokból az egyik kutatott terület a módszer hatékonysága. Amennyiben sikerül bizonyítani, hogy a pszichodráma csoportokba járók meggyógyulnak, akkor az egészségpénztárak finanszírozni fogják a csoportba járást, vagyis pénz kerül a szakmába. Egy évtizeddel ezelőtt a német egészségpénztár nem vette fel a pszichodrámát a viselkedésterápia és a pszichoanalízis mellé, a támogatott módszerek listájára.

A kutatás másik iránya alapkérdésekre irányul, a spontaneitás fogalmával, a spontaneitás-kreativitás kánonjával kapcsolatos kérdéseket vizsgál. David Kipper az utóbbi tízegynéhány évben egy sor, a kérdéssel kapcsolatos eredményt publikált. Ezeket foglalom össze ebben a postban.

Kipper és kollégái kifejlesztettek egy, a spontaneitás mérésére szolgáló tesztet, a SAI-t (Spontaneity Assesment Inventory). Ezzel párhuzamosan létrehozták a spontaneitás hiányát mérni hivatott tesztet is, az SDI-t (Spontaneity Deficit Inventory). A két különböző teszt látszólag ugyanazt méri: az egyik a spontaneitást, a másik annak hiányát. Kialakításukban a kutatókat a pszichodráma irodalomban a nem spontán állapotokkal kapcsolatos ellentmondásos állásfoglalások vezették. A spontanitás hiánya hol mint nemkívánatos állapot jelenik meg, hiszen a spontaneitás ellentéte, hol mint kívánatos állapot, ami fontos a napi túléléshez nélkülözhetetlen rutincselekvésekben. Moreno a pszichés rendellenességek magyarázatára bevezette a patológiás spontaneitás fogalmát. Azt is mondta, hogy a spontaneitás ellentéte a szorongás. Vagyis nem világos, hogy a spontaneitás ill. annak hiánya egy tengely két végpontja-e, ellentéteket jelentenek-e vagy két különböző állapotról van szó, amelyeket az állapot erőssége is jellemez. A kutatásokból egy igen érdekes kép bontakozik ki.

Nyilvánvaló, hogy senki nem lehet egyszerre spontán és nem spontán állapotban. Ugyanakkor a vizsgálatok igazolják, hogy abból, hogy valaki képes spontánnak lenni egy helyzetben, nem következik, hogy spontán lesz egy másikban is. Ugyanez igaz a spontaneitás hiányára is. A nagyon spontán emberek is életük egy jó részét rutincselekvésekkel töltik, és ez nem beteges jelenség, hanem az élet normális részének tekinthető. Ha valakire azt mondjuk, hogy spontán ember, akkor nem a személyiségének egy dimenziójáról van szó, nem azt álljtjuk, hogy mindig spontán. Talán inkább azt, hogy sokszor és intenzíven képes spontánul cselekedni. A spontaneitás állapota kizárja a szorongást, de egy emberben megfér a kettő, ahogy az öröm és a betegség is jelen lehet egy időszakban valakiben. (A kérdés eldöntéséhez összevetették az SAI-t és az SDI-t egy szorongást mérő teszttel, a State-Trait Anxiety Inventory-val, [STAI]). Látható, hogy a sok spontaneitás nem jár együtt szorongással, a spontaneitás hiánya azonban igen gyakran.

Hogyan kapcsolódik a spontaneitás más jól ismert emberi jellemzőkhöz? Ennek megválaszolására Kipper kutatócsoportja az SDI-t összevetette más, ugyancsak kérdőívekkel mérhető és igazoltan jó tesztekkel. Az egyik ilyen a kifejezetten a spontaneitást, az s faktort mérni hivatott attitűdteszt, a PAS-66. A két teszt közös Cronbach alfa értéke 0.9 fölött van, vagyis közel azonos tartalmakat mérnek. Izgalmasabb az általános emberi elégedettséget, "jól-létet" mérni hivatott FWBS-sel (Friedman Well-being Scale) való összevetés. A vizsgálatból (nem meglepő módon) kiderült, hogy a magas spontaneitás hajlamos együtt járni a kiteljesedett élettel, és a spontán emberek kevesebbet stresszelnek, mint mások. Ugyanígy kimutatható, hogy a spontánabb emberek hajlamosabbak a jelen pillanatban élni, és nem a múltban vagy a jövőben (Temporal Orientation Scale, TOS).

Dweck és kutatócsoportja saját vizsgálataira alapozva fejlesztette ki motivációs elméletét. E szerint egy személy által követett célok határozzák meg, hogy hogyan éli meg az egyes eseményeket vagy azok kimenetelét és milyen reakciókat ad ezekre. Az elmélet különbséget tesz két fajta cél között, amelyeket az emberek egyes szituációkban maguk elé állítanak. A két célfajta a teljesítménycél és a tanuláscél. Ha teljesítménycélt tűz ki valaki maga elé, akkor azért kűzd, hogy pozitívan ítéljék meg a teljesítménye miatt és próbálja elkerülni a negatív visszajelzéseket. Ha valakinek a tanulás a célja, akkor az arra törekszik, hogy megértsen valamit vagy hogy kiterjessze a képességeit egy adott területen. Azt várnánk, hogy a tanulási célú helyzeteket jellemzi a spontaneitás, de a kísérletek szerint nem így van. Ennek oka, hogy a tanulási cél nem tesz különbséget a külső és a belső motiváció között. Ha azonban külön vizsgáljuk ezt a két esetet, azt tapasztaljuk, hogy a belső motiváció és a spontaneitás között kimutatható, szignifikáns kapcsolat van. Ugyanakkor a kapcsolat ereje nem túl nagy, ami azt jelenti, hogy a belső motiváció csak részmagyarázata lehet a spontaneitásnak.

Ugyanígy szoros összefüggés mutatható ki a spontaneitás és a saját hatékonyság (self-efficacy), illetve a spontaneitás és az önbizalom (self-esteem) között is. A saját hatékonyság cselekedeteink eredményességébe vetett hitet jelenti. Ez az egyik legfontosabb hitünk, e nélkül fel sem kelnénk az ágyból. Az alacsony hatékonyság depresszióval, szorongással, gyámoltalansággal jár. Kimutatható, hogy a saját hatékonyság érzése az élet különböző területein más és más erősségű lehet, de létezik egy általános, mindenre kiterjedő hatékonysági hit is, ami segít megkűzdeni különböző szituációkkal és új heléyzetekkel.
Az önbizalom arra vonatkozik, ahogy valaki saját értékességét érzékeli. Érzelmi viszonyulás saját magunkhoz, valahogy úgy, ahogy mások fele is érzünk. Az önbizalom az önértékelés érzés része, a hatékonyság hite pedig a kognitív aspektus. A spontaneitással a saját hatékonyság hite és az önbizalom is szignifikáns kapcsolatot mutat, jóllehet a saját hatékonyság erősebbet.

Mi ezekből a kutatásokból a megfogható tanulság? Moreno a spontaneitást az emberi élet fő hajtóerejének (drive) tekintette. Elméletét a XX. század eleji Bécsben kezdte el kiépíteni, amikor a pszichoanalitikus gondolatrendszer kezdte meghódítani Európát és Amerikát. Nehéz nem párhuzamba álljtani Moreno elképzelését Freud ösztönelméletével, ami szerint a humán psziché fő drive-jai az agresszív és szexuális energiák. A spontaneitás középpontba állítása azonban a freudi elmélettel szemben a kreativitást és az innovációt hangsúlyozza. Nem az elfolytott tudattalan tartalmak felszínre hozása és feldolgozása a fő cél, hanem a külső és belső problémák kreatív megoldása, a régi gondolkodásmódok elengedése és újakkal való helyettesítése. Ez a világnézet és az ebből adódó mentalitás vezet el az egészséges, kiteljesedett élethez.

A spontaneitás a múlt tapasztalataitól és emlékeitől. Ezek alapanyagként szolgálnak az alkotó pillanatban, hogy elkészülhessen valamilyen külső vagy belső alkotás. Moreno szerint sok problémánk abból adódik, hogy a spomntaneitás az egyik legkevésbé fejlett belső funkciónk. Ezért a pszichoterápia fontos dimenziója kell legyen a spontaneitás tanítása. A spontaneitás hiányának több oka lehet, a gyakorlási lehetőségek és a megfelelő viselkedésminták hiányától a múltbéli rossz tapasztalatokon alapuló gátlásokig. A művészet- és zeneterápia vagy az improvizációs és akciómódszerek jó keretet adnak az oldott gyakorlásra. A pszichodráma egész felépítése az itt és mostból induló spontán folyamatok erősítését és kibontakoztatását szolgálja.

Épp a minap a zsúfolt buszon magukba zárkózott felnőttek között felfigyeltem egy gyerekcsoportra, akik folyamatosan nevetve, nagy hangon egymással beszélgettek. Pár perc után azon kaptam magam, hogy vigyorgok és bennem is buzog az életkedv meg e nevethetnék. A gyerekek körül álló felnőttekre is ráragadt a jókedv (kivéve természetesen az ilyen buszok nélkülözhetetlen, semmire sem reagáló, magukba süppedő alakjait). A spontán rámelegedés válasz valamire. Egy jól vezetett drámacsoportban egy ponton a csoportban megjelenő spontán és kreatív reakciók, cselekvések elérnek egy kritikus tömeget, ami mindenkit felszabadít az önkifejezésre, arra, hogy gátlások nélkül bedobja magát az akciókba. Másrészt a drámajátékok során a protagonisták gyakran küzdenek meg olyan helyzetekkel, akadályokkal, amelyek lefogják, gátlásossá teszik őket felnőtt életükben.