Robin: Rendben. Hadd kezdjem akkor egy kérdéssel. Ha visszagondolunk arra, amit eddig mondtunk, mit mondanál, mik a mentális egészség legfőbb jellemzői?
John: A legfontosabbak közül is kettőt választanék. A legerősebb mértéke a mentális egészségnek, hogy mennyire vagy képes a valósággal szembenézni. És ezzel párhuzamosan hogy mennyire tudsz befogadóan viselkedni - vagyis megpróbálni beemelni más embereket, ideákat, saját meglátásaidat és érzéseidet, ahelyett, hogy kizárnád őket.
Robin: Vizsgáljuk meg a 'valóság' ideáját egy kicsit közelebbről. Az emberiség mindent  az absztarkciós készségének köszönhet. Enélkül sem a tudomány, sem a művészet, sem az irodalom, sem a filozófia nem létezne.
John: És természetesen az értékeink is absztrakciók.
Robin: Igen. A valósággal kapcsolatos tapasztalatainkból erednek, de el tudjuk dönteni, hogy mely értékeket követjük. Azonban...az a gubanc, hogy a legnegatívabb minőségeink is ugyanebből a forrásból táplálkoznak.
John: Mit értesz azon, hogy 'negatív'?
Robin: Őrület, bűncselekmények, gonoszság - minden, ami egészségtelen. Mindegyik rossz elképzelésekhez való kapcsolódással indul - amikor az absztrakcióink rossz irányba mennek, amikor a leegyszerűsítéseink fontos aspektusokat zárnak ki.
John: Tehát azt állítod, hogy az absztrakcióra való készségünk teljesen kétélű?
Robin: Teljes mértékben.
John: Rendben. Akkor mi dönti el, hogy pozitív vagy negatív módon használjuk az absztrakciót?
Robin: Legkönnyebben úgy válaszolhatjuk meg ezt a kérdést, ha megvizsgáljuk a tudományos módszert. A tudós észlel néhány tényt és 'absztrahál' egy elméletet, ami illeszkedik a tényekre. Azután kísérleteket végez, amelyek tesztelik az elméletet. Ha a tesztek igazolják az elméletet, akkor azt 'igaznak' fogadja el abban az értelemben, hogy az adott pillanatban ez a legjobb elképzelés a tények magyarázatára és előrejelzésére. Aztán ha egy olyan tény merül fel, amelyet az elmélet nem magyaráz, akkor a tudós visszamegy az íróasztalához és megpróbál egy új elmélettel előjönni, ami magyarázza a régi tényeket és a felmerült újat is. Másképpen fogalmazva a tudomány úgy működik, hogy az elméleteket állandóan ütköztetik a tényekkel és korrigálják őket.
John: Egyetértek. És akkor?
Robin: A tudományos módszer lényegi eleme hogy először a tények jönnek és utána az elmélet. Az elméletet igazítjuk a tényekhez és nem fordítva. Ugyanígy van a térképekkel is. Ha ránézel a térképre, ami egy területet kellene hogy megjelenítsen és az adott területen egy folyó folyik és a térképen nincs rajta... nos akkor melyiknek hinnél?
John: Széttépném a területet. Bocs! Bepánikoltam...
Robin: Mellőzöd a térképet - ha nem akarsz a folyóba esni! Az elv tehát az, hogy ne téveszd össze a térképet a valósággal. A térkép egy absztrakció csak, egy közelítés. Csak azt mutatja, amit a térkép használójának fontos. Gyakran még a fontos dolgok is csak durván vannak megjelenítve és a legtöbb részlet ki van hagyva.[...] Persze nem lehet benne minden. Ha egy térképen minden rajta lenne, akkor az maga az ábrázolt terület lenne.
[...]
Robin: A probléma akkor jelentkezik, ha a térképek helyett a híres 'mentális térképeinket' viszgáljuk. Használnunk kell ezeket a mentális térképeket, mert nélkülük nem boldogulnánk a világban. Nem tudnánk mit kell tennünk -  eligazítanak abban, hogy hogyan működik a világ, mi hogyan működünk és hogyan viszonyulunk a világhoz. És természetesen ezek a mentális térképek is ugyanolyan absztrakciók. Sosem teljesek és gyakran egyes részeik rosszak. Nem ők maguk a valóság.
John: Érzem, hogy valami érdekeset fogsz mondani.
Robin: Igen. Azt kérdezted, min múlik, hogy az absztrakciónkat jól vagy rosszul használjuk... nos, azon múlik, hogy a valóságot tesszük meg elsődlegesnek vagy a térképeinket.

(Life and how to Survive It, 236-239.o, fordítás tőlem)

Robin azzal az elég meglepő kijelentéssel folytatja, hogy az egészséges, a valósággal kapcsolatos mentális működés valóban egyfajta tudományos hozzáállást feltételez. Ez persze nem az érzelmekkel folytatott laboratóriumi kísérletezgetést vagy a minden lépéshez száz százalékosan igazolt igazságok előállítását jelenti, hanem nagyfokú hajlandóságot a valóságról való tudás (a családtagokról, magamról, a társadalomról) folyamatos kritikával való figyelésére és annak az észlelt valóság szerinti módosítására. Sőt, ez nem pusztán az elképzeléseknek a megfigyelésekhez való igazítását jeleneti, hanem teret ad új dolgok kipróbálásának is.

Minden kísérletezés az ismeretlenbe való belépést is jelenti. Semmi új nem születne a világon, ha nem lennének bátor emberek, akik hajlandóak vállalni az újjal való ismerkedés kockázatát. A kockázat magában hordozza a bukás lehetőségét, és mindenképpen tanulással jár. Az élettel való kísérletezés mindenki számára adott.

A pszichodrámában természetes módon zajlanak kísérletek, próbacselekvések. Ki lehet próbálni, és többszöri nekifutással ki lehet csiszolni a csoport védett közegében egy olyan új megoldást, ami a valóságban nagyon éles lenne, vagy túl nagy félelmet és zavart keltene. A drámában kipróbált új helyzetek, a velük járó új érzések és gondolatok természetes módon kerülnek át az élet többi területeire.

Néhány ilyen alkalom mindenkinek bátorságot tud adni, hogy saját kísérleteit elvégezze az életében. Kiállás egy helyzetben önmagamért vagy egy ügyért, beiratkozás egy gitártanfolyamra vagy amatőr színtársulatba,  új munkahely keresése vagy kilépés egy rossz párkapcsolatból - mind egy-egy utazás kezdetét jelentik. A kezdés természetesen nehéz, hiszen ez a legintenzívebb tanulási időszak. Ezekben a kísérletekben nem megfigyelők vagyunk, mint a kívülálló tudós, hanem alakulunk és meg is éljük a helyzetek félelmetes és izgalmas oldalait.

A tapasztalataim szerint a legtöbb ember csak akkor hajlamos valóban új dolgot tanulni, ha más nagyon szorít a cipő. Egy egyetemi tanárnak tudománya újabb fejezetét átolvasni és megtanulni ebben az értelemben nem tanulás: ugyanazokat a belső eszközöket használja, mint előtte. Ugyanígy egy szakács sem egy új repcept elsajátításával tanul. De ha eddig mindig más konyháján dolgozott, akkor a saját vállakozás indítása biztosan valódi tanulási helyzet lesz. Ahogy a professzornak is az lehet, ha népszerűsítő előadásokra adja a fejét és nagyon egyszerű szavakkal kell elmagyaráznia bonyolult problémákat.

Természetesen nem kell megvárni a tanulással azt, amikor már ég a ház. Tudatosan is el lehet kezdeni hajózni az ismeretlenbe. A kalandoroknak érdemes néhány alapszabályt betartaniuk (egy tipikus problémán keresztül megvilágítva: nem tudok rendesen felkelni reggel, mert nem tudok elaludni csak nagyon későn).

Ezeket a szabályokat a saját kísérleteimből és a környezetemben lévő emberek próbálkozásainak megfigyeléséből szűrtem le. Úgy látom, hogy az ismeretlenbe indulás és a tanulás feladásának egyik fő oka a tudatosság hiánya. Ha nem tudom merre megyek, nem fogok sehova eljutni. A másik fontos oka a megállásnak a halál biztosan felmerülő akadályok. Ha nem acélozom meg magam előre váratlan problémák ellen, biztos, hogy elfogy az energiám a legfontosabb pillanatban. A teljesítménykényszer is olyan lehet, ami rosszízűvé teszi a valódi sikereket is. Fontos, hogy legyen minimális elvárásom magam felé, ami az enyém. Így nem külső referenciákat fogok keresni a teljesítményem (?) értékelésekor. Végezetül a kitartást alaposan leamortizálhatja a lustaság, a punnyadás, az "úgyse fog menni" mentalitás. Ha ez rádtör, nyugodtan tudatosítsd, hogy az emberiség hülye hagyományai szólnak csak benned, de nem kell rá hallgatnod.

Az ilyen típusú kísérletezés hasonlít valamelyest a viselkedésterápiák által ajánlott módszerekhez. A nagy különbség az, hogy itt saját magad határozhatod meg a problémát és hogy mit fogsz tenni, vagyis a változtatás igénye és módja belülről jönnek. A pszichodráma csoportokban emellett lehetőség nyílik a problémát okozó helyzetek mélyebb okainak megélésére és azok átalakítására, rekonstrukciójára is. Klára példája mutatja, hogy az ébredési problémáknál mélyebb kérdéseket is elő lehet venni és a kellemetlen vagy romboló helyzetet fenntartó erőket meg lehet ismerni és meg lehet változtatni, akár egy jó protagonista játék hatására is.

Nagyon szeretek úgy tekinteni arra, amit tettem, hogy kísérlet volt, amiből tanulok. Nem kell azon merengenem, hogy jól tettem-e, jó fej voltam-e, hanem izgalmat érzek, hogy újabb információkat gyűjthetek magamról, másokról, a világról és finomíthatok azon, ahogy cselekszem.
A kísérletezésnek az eredménye számomra az, hogy olyan összefüggéseket, rendszereket fedezek fel a világban, magamban, amin keresztül jobban megértem, hogy mi megy körülöttem és bennem.

Robin Skynner & John Cleese, Life and how to Survive It, Random House, 1997.