Még mindig él az emberekben a félelem a pszichológiától: aki pszichológushoz vagy pszichiáterhez megy annak biztos valami baja van, valami nem stimmel a fejében, diliflepnis. Maga a pszichológia is tehet erről. A 20. század elejétől a szakmabeliek arra törekedtek, hogy megjavítsák az elromlott szerkezetet, az emberi lelket. Elméleteiket és terápiájukat a megfigyelt és kezelt patológiás esetekre alapozták. A traumákat igyekeztek gyógyítani és az egészséges ember képét a betegek vizsgálata során kialakított elképzelésekből, modellekből vezették le. A belberkekben eluralkodott a nézet, hogy a pszichés gyógyulás a legfontosabb tényező a boldogsághoz. Ha valakinek sikerül betegségeitől megszabadulnia, az már boldog emberré is válik. 100%-ig azonban  senki nem lehet egészséges, ezért aztán az emberi boldogság is mindig korlátos, csak félig-meddig megvalósítható.

A gondolatot, hogy nem a gyógyulást, hanem a boldogságot keressük elsősorban, több mozgalom is újrafelfedezi mostanában. A pozitív pszichológia pár évtizedes múlttal a háta mögött sok kiérlelt koncepcióval és kísérletesen igazolt elmélettel tört utat magának. Első és legfontosabb képviselője Martin E. P. Seligman (1942), aki a tanult tehetetlenség fogalmának kidolgozásával szerzett hírnevet magának. Kísérletesen is igazolta, hogy állatok és emberek egyaránt hajlamosak tehetetlenségre bizonyos helyzetekben - általában miután többször akadályoztatva voltak a helyzet megváltoztatására vagy az abból való kilépésre -, még akkor is, ha megvan az erejük és képességük a változtató cselekvésre. Jellemző módon kevesebben tudják, hogy Seligman sokat kutatta a tanult optimizmus kérdését is és kognitív jellegű terápiáját is erre építette. Elképzelése szerint a pesszimizmus vagy optimizmus azon múlik, hogy hogyan magyarázzuk meg magunknak egy esemény kimenetelét. ha valami rossz történik velünk, az mit jelent? Ha szerencsénk van, miért történt? Ha sikert értünk el, mi volt az oka? A pesszmisták hajlamosak a hibákat és rossz eseményeket állandó, személyes és mindent átható  okokkal magyarázni. Az optimisták a nem állandó, nem személyes és nem átható magyarázatokat részesítik előnyben. Jó kimenetelű események esetében pedig fordítva: a pesszimisták ezeket időlegesnek, maguktól függetlennek és esetinek kezelik, az optimisták pedig tartósnak, személyükhöz kötődőnek és az élet nagyobb területeire általánosíthatónak hiszik.

A pozitív pszichológia másik nagy alakja Csíkszentmihályi Mihály, aki a jutalom nélküli, csak magáért a tevékenységért végzett tevékenységeket vizsgálva alapozta meg a flow fogalmát. Flowban akkor vagyunk, amikor összes képességünket latba vetjük egy kreatív tevékenységben vagy sportban, a kihívás nagy, de nem túl magas számunkra. Ilyenkor az időérzékünk megváltozik, időtlenné, egy hosszú pillanattá válik az egész folyamat, a pszichénk koncentrált és folyékony állapotban van. Egy célra irányulunk és birtokában vagyunk a megfelelő eszközöknek, hogy elérjük azt.

A pszichodráma születésekor és helyesen művelve gyakorlatában is a hangsúlyt az élet támogatására, az új születésére, a kreativitásra és spontaneitásra helyezi. Az új felé indulás szoros kapcsolatban van az álmainkkal. Valamikor az életében (általában 30 és 40 éves kora között) mindenki eldönti, hogy életben fog-e maradni vagy sem. Van aki úgy dönt, hogy hátralevő életében az általa ismert ösvényeket fogja taposni, az addig felhalmozott kultúrális konzervjeit esezegeti, az addig kiépített szerepeit játssza újra és újra. A spontaneitását nem használja a szerepei megváltoztatására, hanem csak a régi szerepek újramelegítésére. Lassan megáll és megposhad az egész élet. A skála másik végpontján azok állnak, akik újra és újra átformálják környezetüket, a saját életüket. Ezt persze nem l'art pour l'art teszik, hanem álmaikat valósítják meg. Kapcsolatban maradnak velük és meg is keresik az eszközöket, hogy a valóságba vigyék őket. Az első - a "járt utat a járatlanért el ne hagyd" - mentalitásnak az a vonzereje, hogy mindig biztonságos utakon lehet járni, minimalizálódik az ismeretlenségből adódó félelem. A másik életforma tanulással, nehezen megoldható pillanatokkal, gyakori kihívásokkal jár. Az élet törvénye, hogy, kritikák tömege kíséri azokat, akik elég bátrak ahhoz, hogy a megszokottól, a társadalmi normáktól eltérőt tegyenek. A rendszer ellenáll az őt megváltoztatni akaró erőnek - kényelemből, az újtól való félelemből.

Táncolni, nem sírni. Ma Li 19 éves korában egy autóbalesetben jobb karját, Zhai Xiaowei 4 éves korában egy traktorról leesve bal lábát vesztette el. A "Kéz a kézben" produkcióval 2007-ben 7000 induló közül a másodikak lettek a kínai tévé nemzeti táncversenyén és megkapták a közönségdíjat.

"Túl macerás lenne." - ez az egyik tipikus megszólalás, amit kapni szoktam egy elinduló pillanatban. "Tök jó ötlet, de ne most csináljuk, majd máskor." - ez meg a másik. Elindulni az új felé csak a pillanatban lehet (tudok), akkor, amikor a spontaneitás kitölt és vezet. A megtorpanás már megállítja a kibontakozást. Sok ilyen megtorpanás szokássá alakul és az ilyen emberekben a álmodozó, vágyakozó szerepek erősödnek meg. "Haj, de jó is lenne egyszer elindulni és egy messze távoli boldog földön élni!" - és hasonló marhaságok.

Akik kapcsolatban maradnak az álmaikkal, azok folyamatosan kezdeményeznek, és a felmerülő problémákra azonnal megoldások keresésével válaszolnak. Ez a mentalitás megerősíti őket és kreatív, kísérletezős atmoszférát hoz létre körülöttük. Újat próbálni szinte mindennel kapcsolatban lehet. Új ételrecept, kávézó, sport, szexuális póz, kommunikációs trükk, szakma, problémamegoldás - sokáig lehet folytatni a sort.

A jó pszichodráma vezető nem elsősorban a problémákra, hanem az előbukkanó kreativitásra figyel. Képes mindenkiben meglátni a kreatív géniuszt és annak kibontakozását szolgálni. Ezzel alkotó atmoszférát teremt a csoportban, ami a szabad önkifejezést, a humort, a művészi megnyilvánulásokat, a célokért való munkát erősíti. Ez a pszichodráma pozitív pszichológiája.