A Szerepelméleti sorozat első részében a szerepek témáját jártam körül. Ott a szerep - egyik definíciója szerint - a psziché gondolatokból, érzésekből és akciókból álló egysége. Mélyebbre nem mentem, de most - inspirálva Mérő László, Az elvek csapodár természete című könyve által - a három rész közötti kapcsolatról írok.

A gondolatok belső szerveződéséről az emberiség már nagyon sok tudományos megfigyelést felhalmozott. Az érzelmekkel kapcsolatban azonban a XX. századig kevesebb kutatás folyt - inkább a művészetek közelítenek az emberi léthez az érzelmeket vizsgálva.

Az utóbbi hosszú évszázadban egy sor elmélet és sokféle kategorizáció született az érzelmek magyarázatára és megragadhatóbbá tételére.

Az alábbi, háromdimenziós, Robert Plutchik evolúciós pszichológustól származó modell szerint az alapérzelmek négy ellentétpárt alkotnak. Az ábra középpontjától kifelé haladva gyöngül az érzelmek intenzitása, az adott érzés finomabb verziója jelenik meg. A Plutchik-ábrát azért mutatom be, mert az eleganciája mellett jól mutatja az érzések egész sorát, de az elmélet maga kívül esik a gondolatmenet fősodrán.

A James-Lang elmélet

Az első elméletet az érzésekről egymástól függetlenül és szinte egyidőben, a XIX. század végén William James amerikai és Carl Lange dán pszichológus fejtette ki. A James-Lange elmélet szerint az érzelmeket a test fiziológiai állapotai keltik. Vagyis azért örülünk, mert mosolygunk és azért félünk, mert összehúzzuk magunkat és remeg a kezünk. Ezeket az állapotokat pedig a környezet váltja ki bennünk. Az elmélet sok ember számára az intuícióval ellentétesnek tűnik. "Azért sírok, mert szomorú vagyok" vagy "elmenekültem, mert nagyon féltem" - ezek a hétköznapi mondatok mutatják, hogy legtöbben azt gondoljuk, cselekvéseinknek, testi állapotainknak az érzelmek az okai. A James-Lange elmélet azt állítja, hogy például egy fenyegető helyzetben először jön létre a testi állapot (izmok összehúzódása, szívritmus hirtelen megugrása, testi éberség növekedése és a futás), ami kiváltja a félelmet. Vagyis a testi állapot az oka az érzésnek.

Számos kísérlet született ezen elképzelés alapján. A kísérletekből kiderült, hogy ez az összefüggés az alapérzésekre (öröm, szomorúság, harag, félelem, undor, meglepődés) igaz. A többi érzésre viszont nem feltétlenül. Sok terápia épül erre az elméletre és a nyomában kifejlesztett gyakorlatra (gyógyító tánc, body work). Számos önfejlesztő sikerkönyv "reggel nézz bele a tükörbe és mosolyogj magadra" javaslata is egy, a James-Lang elmélettel kompatibilis jótanács.

A pszichodrámában is gyakran előfordul az érzelmek megjelenése a testi állapotokon keresztül. Ennek egy speciális esete, amikor a testi állapot intenzitásának fokozásával tudja a pszichodramatista előcsalogatni a protagonistában megbúvó érzést. Jó példa erre a düh. A dráma menetében gyakran előfordul, hogy a protagonista nem meri átélni a dühét, hanem inkább beszél róla. Persze nem csak ő beszél, hanem a teste is, és az élesszemű dramatista észreveszi ezeket a jeleket. Az indulat megjelenik egy ökölbe szoruló kézben vagy az összeszorított állkapocsban. A pszichodramatista ekkor használhatja az intenzifikáció technikáját. Rámutat az ökölre és azt mondja: "szorítsd erősebben!". Ez elvezethet a düh szóbeli és akciószintű megnyilvánulásához, a régen elfojtott indulat kitöréséhez és megéléséhez. Az elmélet szempontjából ebben az a fontos, hogy az érzés intenzitásnövekedésének az oka a testi állapot intenzitásnövekedése.

Az elmélet alapján elvégzett kísérletekből kiderült, hogy a modell az un. alapérzelmek (öröm, szomorúság, harag, félelem, undor, meglepődés) esetében igaz. Más érzések (szeretet, bizalom, irígység, érdeklődés, apátia, kíváncsiság, vágy, frusztráció, aggódás, stb.) esetén bonyolultabb a kép.

A szomatikus marker elmélet

Az Antonio Damasio portugál viselkedésneurológus által kifejtett szomatikus marker elmélet magyarázatot ad arra, hogy az érzelmek hogyan befolyásolják a viselkedést, illetve a viselkedés alapját képező döntéshozatal (gondolkodás) mechanizmusát.

Egy-egy helyzetben az átélt testi-fiziológiai állapotaink és érzéseink asszociálódnak a helyzetnek valamilyen általános képével. Az agyunkban (elménkben) nem a pontos helyzetet, hanem annak valamilyen jó értelemben vett egyszerűsített verzióját tároljuk. Én például azért szeretem a közeli CBA-t, mert ott mindig kedvesek velem. Vagyis egy-két ilyen élményemet általánosítottam a helyre és az emberekre. (És nem azt gondolom, hogy akkor kedvesek, amikor van Soporoni, pedig eddig mindig volt, amikor kedvesek voltak.) Gyorséttermekbe viszont nem szívesen járok - szinte mindig némi undort is hagy bennem az ottani étel. Az első esetben kellemes (jóllehet alacsony intenzitású), a másik esetben kellemetlen (szintén alacsony intenzitású) fiziológiai állapot kapcsolódik a szituációhoz. Az ilyen állapotok eltárolódnak az agy bizonyos hálózataiban egyfajta lenyomatként. Ezt nevezzük szomatikus markernek.

Amikor gondolkodunk és eszünbe jut egy helyzet, akkor nem csak a helyzet kognitív képe, hanem amennyiben van, a hozzá tartozó szomatikus marker is aktiválódik. Vagyis a szituációban megélt érzések a képzelet és a gondolkodás folyamatában előjönnek. Ezeket az érzéseket másodlagos érzéseknek hívjuk, hiszen nem arra a helyzetre vonatkoznak, amelyben vagyunk, hanem arra, amit elképzelünk. Kamaszkoromban egyszer szembekerültem az egész osztályközösségem haragjával. Még ma is simán ki tud verni a hideg veríték, amikor beleképzelem magam a helyzetbe, még akkor is, amikor már rég csak mosolygok az ügyön. Nagyon erős a helyzethez kapcsolódó szomatikus marker.

Amikor komplex, esetleg információhiányos helyzetekben kell döntést hoznunk (hozzátehetjük még az időkorlátot is), a "tiszta logika" nem segít. Pusztán a gondolkodás segítségével nem tudjuk megmondani, melyik alternatívát válasszuk. Az alternatívák végiggondolásakor bekapcsolnak a szomatikus markerek és támaszul szolgálnak, hogy merre induljunk és merre ne induljunk.

A másodlagos érzelmekre képtelen agysérültekkel végzett kísérletek kimutatták, hogy az ilyen betegek képtelenek a racionális döntésekre. Nem képesek például megtanulni egy adott választás kockázatos voltát és e szerint meghozni döntéseiket. Ez arra mutat, hogy a racionális döntéshozatal és az érzelmek elválaszthatatlanok egymástól.

Amennyiben a szomatikus markerek csak akkor jeleznének, amikor közeledünk egy kívánatos vagy elkerülendő szituáció felé, akkor pusztán a megerősítéses tanulás jól ismert paradigmája alapján működő lények lennénk. A szomatikus marker elmélet szerint nem csak ekkor figyelmeztetnek a tapasztalatainkhoz kapcsolódó markerek, hanem a gondolkodás és döntéshozás folyamatában is. (Ennek biológiai alapja az, hogy az elsődleges és másodlagos érzéseket ugyanazon agypályák közvetítik.)

A szerepek belső szerkezete

Mi következik ezen elképzelésekből a szerepekre vonatkozóan? A gyakorló pszichodramatisták természetesen és magától értetődően használják azt az elképzelést, hogy egy szerep érzések, gondolatok és cselekvések szervezett rendszere. Amennyiben egy dramatikus játékban a protagonistában a gondolatok dominálnak ("fejben van"), a dramatista megpróbálja a protagonista érzéseit vagy az akcióoldalt erősíteni. De az is előfordul, hogy a protagonista csak cselekszik és erős érzelmi állapotokat él meg, de hiányzik a reflexió, az elképzelés, a terv, általában a gondolati aspektus.

Tipikus helyzet a pszichodrámában az érzelmeknek a testi állapotokból induló felfedezése, vagyis a James-Lang elmélettel jóban vagyunk. Sőt, a pszichodrámában a testi érzetekből kiinduló érzések gyakran egy teljes szerepkapcsolattá és drámává bomlanak ki.

Kriszta esetében a gyomorszorítás, vagyis a fiziológiai állapot hozta elő a szorongás érzését (illetve inkább az elfojtott fájdalmat). Innen indul tovább a dráma. Ami nekünk érdekes, hogy a frusztrált kisgyerek szerepében először egy testi állapot, majd a hozzá tartozó érzések és gondolatok jelennek meg. De nem önmagukban, hanem a szociális kontextusba (itt az anyával való kapcsolatba) beágyazva. Vagyis egy testi érzés egy egész életdrámát takar ebben az esetben (ami gyakori és tipikus).

A szomatikus marker elméletnek is izgalmas kapcsolata van a dramatikus gondolkodással. Az elmélet lazán fogalmazva azt állítja, hogy testi szinten őrizzük az emlékeket, amelyek konkrét cselekvési helyzetekben és az ezen helyzetekről történő gondolkodáskor is megmondják, hogy merre várnak jó élmények és merre van veszély, kellemetlenség, fájdalom.

A cigerattáról való leszokás a biológiai elvonási tünetek mellett azért is nehéz, mert a dohányosnak számtalan olyan emléke van, hogy rágyújtani jó. Amikor leszokik, állandóan úgy kell döntenie, hogy ezt a primér, fiziológiai értelemben vett jót feláldozza egy nagyobb, absztraktabb és csak hosszabb távon megtapasztalható jó (az egészség) érdekében. Ezért van az, hogy sok dohányosnak a leszokáshoz kell valami durva negatív testi élmény, ami a cigihez kapcsolódik (nikotinmérgezés, reggeli undor, stb.).

De mondhatok pozitív példát is. Tapasztalatom szerint, ha egy nő elkezd öltözködni és megtapasztalja, hogy milyen jó, amikor megnézik, elismerik (ami valódi testi élmény is), utána minden reggel egy külön projektté válik számára a megfelelő ruhák kiválasztása.

A leszokás témája rávilágít arra is, hogy egy adott helyzetben hogyan választunk a szerepeink közül. Szomatikus markereink jelzik, hogy melyik az a szerep, amelyet érdemes felvenni egy adott helyzetben. Egy ismerősöm egyszer figyelmeztette a busz utasait, amikor látta, hogy zsebesek próbálnak egyeseket megszabadítani értéktárgyaiktól. A zsebtolvajok leszálltak vele a buszról és kiosztottak neki néhány pofont. Egyszer megint látta a BKV valamelyik járatán a bandát, de szomatikus markere figyelmeztette, hogy ne vegye fel az altruista védelmező szerepét.

Kimeríthetetlen a tárháza a büntetés és jutalmazás, a csábítás és elrettentés technikáinak. A jog egyik feladata, hogy elrettentse az embereket bizonyos cselekedetektől, a marketingé pedig, hogy rávegye őket más cselekedetekre. Ezek a technikák arra alapoznak, hogy vagy konkrét szomatikus markereket hoznak létre az emeberekben (például néhány kellemetlen év formájában a rács mögött), vagy a meglévő markereiken keresztül a másodlagos érzéseiket mozgósítják. A frissen mosott, tiszta ruhákat mutató mosóporreklám például bennem sosem talált rá valamely pozitív markeremre, de például egy meleg nyári napon egy gyöngyöző söröskorsót ábrázoló kép azonnal megjeleníti előttem, amint a boldog sörivó szerepében üldögélek egy kellemes helyen (vagyis egy pozitív szomatikus markerem és az általa aktivált másodlagos érzés jelez).

A szomatikus markereket meg is kell szerezni, más szóval egyes szerepekről és helyzetekről tapasztalatokat kell gyűjteni. Sajnos azonban ezzel van egy kis baj. A dohányzás, az alkoholizmus és más függőségek példája mutatja, hogy vannak olyan pozitív érzetet adó szomatikus markerek, amelyek választása tágabb értelemben negatívan hat. Vannak aztán olyan szomatikus markerek, amelyek veszélyt jeleznek akkor is, amikor már nem áll fenn a valódi veszély. Tipikusan ilyenek a Szereptörténet bejegyzésben említett túlélő szerepeket aktiváló markerek.

Egy teljes pszichodráma folyamat sokaknak elég, hogy elkezdjék felülírni azokat a zsigeri élményeket, amelyek gyermekkoruk óta irányítják őket és megkeserítik az életüket. A katartikus élményekkel járó erős testi állapotok felülírják vagy megváltoztatják az eredeti élményeket. Vagyis a későbbiekben ugyanabban a helyzetben, vagy ugyanarra a helyzetre gondolva már nem az eredeti érzés (például lehangoltság és düh), hanem annak átszínezett vagy megváltozott verziója (például megbocsátás vagy legalább ignorancia) jelenik meg.