Minden szerepnek saját története van. Hogy valaki mentős lehessen, részt kell vennie egy tanfolyamon, ahol az alapvető anatómiai tudás mellett meg kell tanulnia az újraélesztést és a törött végtagok rögzítését is. Ezután sokat gyakorol valós helyzetekben és egyre több tudást, megoldást szed magára. Közben megtanulja az érzései irányítását is. Így van ez a többi szakmával is: iskolákban, tanfolyamokon a szakmára készülők megtanulják az elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Vagyis felépítik magukban a szakmai szerepeket egy szervezett tanulási környezetben.

Nem könnyebb feladat megtanulni az evést sem: a gyerekeknek évekbe kerül, míg a kultúrájuknak megfelelő módon lesznek képesek étkezni. Sokszor komoly frusztrációt kell átélniük a szocializáció folyamatában. Gyakran nem is gondolunk bele, de az evés, beszéd és párbeszéd, az írás és olvasás elsajátítása, vagyis a megfelelő szerepek, belső szerveződések kiépítése megfelel egy szakma kitanulásának. A környezet elfogadó és fejlesztő jelenléte és reakciói döntőek ebben a folyamatban.
A szexuális szerepeket is tanulni kell. Freud és követőinek kedvenc témája a pszichoszexuális fejlődés a maga szakaszaival és az egyes szakaszokban meg nem oldott problémák okozta fixációk későbbi következményeivel.

Az egyes szerepek különböző fejlettségi szinten vannak. A 40 éve Michelin-csillagos étteremben dolgozó chéf mesterszakács szerepe magasan szervezett, nagy szerep, míg az írást tanuló másodikosban az olvasó szerepe éppen hogy csak növekedésnek indult.

A szerepméret a szerep történetével van szoros kapcsolatban. "Anyaságom története" - fogadjunk, van pár könyv ezzel a címmel, a "Hogyan lettem sztárszakács" és "Utam a vezérigazgatóságig" témájúakról nem is beszélve.

Ebből a posztból a következő szakasz a legfontosabb. Kulcsot ad önmagunk mindennapi megértéséhez és fejlődésünk lehetséges irányaihoz is segítséget nyújt.
A szerep mérete nem valamilyen objektíve mérhető mennyiség (pl. az én dramatista szerepem mérete lehetne 480 μHamlet, aki pedig eljutott ide az olvasásban, az legalább egy 1500 μHamlet erősségű kitartó olvasó szereppel rendelkezik). Sokkal inkább az a kérdés, hogy az adott szerep a helyén van-e a többi között. Ennek megértéséhez ad segédletet a szerepméret felosztása adekvát, túlfejlett, alulfejlett és embrionális szerepekre. (És beszélhetünk még hiányzó szerepekről is.)

Egy szerep adekvát, ha pont azokban a szituációkban jön elő, amikor arra szükség van. Ezt jobban megérthetjük a többi szerepméret meghatározásával: egy szerep túlfejlett, ha olyan helyzetekben is előjön, amikor nincs rá szükség. Csak kabarékban veszi ki jól magát, ha valaki mindenre ugyanazt reagálja, a való életben ez idegesítő vagy taszító. Ha a beszélgetőtársamnak mindenről önmaga jut eszébe és hosszú, csak a maga számára élvezetes sztorikat ad elő, akkor azt gondolom róla, hogy igencsak túlfejlett a magában gyönyörködő vagy a szociális térfoglaló szerepe. Javasolnék neki egy kis tréninget, amivel az embrionális állapotban lévő társas szerepeit növelhetné. Informatikus ismerőseim között van néhány, akik olyan tökélyre fejlesztették a beburkolózó, barlangozó szerepeiket, hogy csak hosszas harc árán lehet őket az alulfejlett beszélgetőtárs szerepükbe csalogatni.

Tipikusan a jólfejlett, jól szervezett szerepeink jelentik a komfortzónánkat, hajlamosak vagyunk ezekbe visszahúzódni. Sokszor nem érezzük jól magunkat bennük, de mégis biztonságot jelentenek. Ki nem fejtett, meg nem valósított álmaink pedig alulfejlett vagy embrionális szerepekként szunnyadnak bennünk.

A funkcionális kategorizációt (az előző posztban bemutatott progresszív, megküzdő és fragmentáló szerepbesorolás) kombinálva a szerepmérettel kapcsolatos tudással egy sor jó ötletet fejleszthetünk a szerepekkel való munkához.

• Ha egy fragmentáló szerep nagyra nő, vagyis túlfejlődik, akkor az az egyén depressziójában, terrorizáló viselkedésében, monomániáiban, elhatalmasodó gyűjtőszenvedélyében, esetleg mindenre kiterjedő perfekcionizmusában jelenhet meg. Az ilyen szerepek gyakran a gyermekkor során a szülők beépítésével, internalizációjával kerülnek az egyénbe. A velük való fizikai megküzdés a pszichodráma színpadán  katartikus erejű.
• Az embrionális progresszív szerepek megtalálása és felnövelése helyére teheti a túlfejlett megküzdő szerepeket.
• A harcos megküzdő vagy fragmentáló szerepeket (a Weöres Sándor-i "démonokat") célok kijelölésével progresszív szerepekké lehet fejleszteni.
• Az adekvát progresszív szerepek használatával a fragmentáló szerepek izolációs tendenciáit lehet legyőzni. Erre példa az izolált belső gyermek megszeretgetése valamely progresszív felnőtt szerepből.

A szerepekről táblázatot készíthetünk, aminek segítségével nyomon lehet követni a dramatikus vagy egyéni munka hatékonyságát és a beavatkozások célját. Az alábbi táblázatban Csilla szerepkészletét látjuk a 250 órás pszichodráma folyamat elején.

Csilla esetében a fragmentáló szerepek középpontjában egy szisztematikusan bántott kisgyermek áll. Ezért a bizalom kiépítése és a "jól csinálod, oké vagy" erős kapcsolódás a stratégia, amivel megszüntetheti a dramatista a belső gyermek izolációját és így nem keletkeznek álságos helyzetek a játékok során. Csilla a drámafolyamat elején többször teszteli nálam, hogy elfogadom-e az éppen mutatott viselkedését vagy érzéseit, amelyre természetes módon, igennel reagálok.

Az agresszív védekező több játékban előjön és ennek a szerepnek akadályok nélküli megélése segít a szerep megfelelő helyre kerülésében. Ehhez a protagonista játékokban meg kell találni az eredeti személyt (Csilla esetében az apát), aki ellen a védekezés irányul. Ehhez a szerephez jól illeszkedik a humorosan vitázó, aminek tükrözése és kijátszása oldja a hangulat súlyát, könnyűséget és játékosságot teremt a játékok során.

A pszichodráma folyamat több pontján a dramatisták (vagyis én és a vezetőtársam) egyfajta "mit tettem eddig magamért" játékot javasolnak, amelynek során Csilla képes a saját magáért megtett lépéseket felsorolni és egységben látni. (Ezzel az önmagáért harcoló szerepnek a történetét fedezi fel és tudja értékelni. A szerep felismerése elegendő ahhoz, hogy Csilla képes legyen irányítani további harcai történetét.) Ez növeli benne a reális önértékelő szerepét (reális annyit jelent itt, hogy illúziók nélkül és szeretettel tud önmagára tekinteni).

A stratégiai tervező és életcélok kijelölője szerepek szinte teljes hiánya jellemzik Csillát a folyamat elején. A befejezéskor azonban már ezen szerepek is növekedésnek indulnak.

A túlfejlett öngyűlölő szerep az anyai szeretetlenséghez kapcsolódik. Az anyával való sokmenetes megküzdésben Csilla felismeri, hogy a szerető anya szerepét nem anyjától, hanem önmagától kell várnia. Szeretetét önmaga felé is tudja fordítani.

A 250 órás folyamat végén Csilla szereprendszerei átalakulnak. Ezt mutatja a következő táblázat. Látható a pozitív tendenciák erősödése.

A progresszív szerepek megerősödtek, a fragmentáló szerepek gyöngültek és a megküzdő szerepek a helyükre kerültek. Ahogy a terep tisztult, felbukkant két újabb progresszív szerepembrió: az önismereti tanító és a bátor életfelfedező.

A táblázatban nem látható, hogy miért változtak meg a  szereprendszerek ebben a folyamatban, de a következő posztokban ezzel fogok foglalkozni.