Minden pszichodramatista életében bekövetkezik a pillanat, amikor megáll a játék. A protagonista nincs "semmire" bemelegedve, a dramatista kipróbált egy sor vizsgálódást és nem történt katarzis, áttörés, megoldás. Mi ilyenkor a teendő? Hova lehet lépni ilyen lehetetlen helyzetben? Erre a kérdésre ad válaszokat ez a poszt.

Vannak olyan technikák, amelyek minden esetben működnek és jó rámelegedést produkálnak. Két ilyet mutatok meg ebben a szösszenetben.

Belső hangok

Ha a játék megáll, a protagonista produkciójában nincs feszültség, energia, ami vezérelné a szerepcseréket, akkor is a pillanatnyi rámelegedéssel dolgozunk. A dramatista a csoportot kéri meg, hogy belső hangokat adjanak a protagonistának, kihangosítva mindent, amit éreznek. Fontos hangsúlyozni az instrukcióban, hogy érzéseket mondjanak ki, és ne tanácsokat adjanak. A protagonistának mondhatjuk, hogy "hallgasd meg és ha igaznak érzed, mondd ki! Ha másképpen érzed igaznak, akkor változtass rajta és úgy mondd ki! Ha nem igaz, csak dobd el, ne foglalkozz vele!"

(Olyan eset is előfordul, amikor egy helyzet megoldásával dolgozik a protagonista és a dramatista, de nem jön létre semmilyen, a protagonista számára elfogadható, hiteles megoldás. Ekkor a csoportot vonhatja be a vezető a keresésésbe. A csoporttagok egysével kijönnek és a protagonista helyébe lépve csinálnak valamit. A protagonista nézi, amit a többiek tesznek és keresi azt, ami számára járhatónak tűnik. A játék a protagonista visszaállásával folytatódik. Ezt a dramatikus brainstorming technikát modellezésnek hívjuk).

Kapcsolat a belső énnel

Minden esetben értelmezhető a kérdés, hogy hogy is vagyok magammal most.Ha elakad a játék, meg lehet kérdezni a protagonistát: "hogy vagy magaddal ebben a helyzetben?" A választól függően választjuk ki az új szerepet, amit szerepcserében kapcsolhatunk az eddig játszott szerephez. Ez a technika nem tükör, mert nem a reflektív énbe kerül a protagonista, hanem a tükörnél sokkal általánosabb szereprepertoárból választhat. A játékos gyakran egy duplát választ ki, a belső énjét, valakit önmagából, aki megérti és vele van. (Ez a belső kapcsolat nagyon értékes, ha megjelenik a színpadon, ezért érdemes az egész játék során a protagonista mellett tartani.) Ezzel az énrésszel való kapcsolatra szerepcserékkel melegíthetjük a protagonistát, az új szerepben történő interjúval akár tovább is indulhat a játék. Olyan helyzetekben működik ez a technika, amikor valaki izolált, de nem akar senkit közel vonni magához, nincs senkivel összekapcsolva. De akkor is működik, ha valaki épp nagy nyomás alatt van, megtámadja valami és lefagy ebben a helyzetben.

Természetesen eljöhet az a pillanat is, amikor semmi nem működik. Ilyenkor jól jön a daramatistának a reális alázat: tudja, hogy ő csak a daramatista és nem a megváltó.

Ez a post a pszichodráma technikákat sorolja fel. Elsősorban dramatistáknak és elvetemült érdeklődőknek szól.

Minden terápiás vagy önismereti pszichológiának vannak technikái, amelyek a terapeuta vagy direktor eszközei a konkrét munkában. Jól megvagyok a technikai civilizációval, de zavar, hogy a pszichodrámában is technikáról kell beszélnem, mert ez a hidegen vizsgálódó, másokon művi eszközökkel beavatkozást végző technikust juttatja az eszembe, és attól félek, hogy másoknak is ez az érzése keletkezik. Ezért itt egy kicsit bővebben kifejtem, mit jelent számomra a "technika" a pszichodrámában. A technikák vezetői, rendezői utasításokat jelentenek, amelyket egymás után, a játék által meghatározott áramlásban és ritmusban használjuk, jelenetről jelenetre haladva, ha lehet művészien. Az áramlás gyakran vezet el szürreális, soha meg nem jelenített, de nagyon is valóságos szereplőkhöz, jelenetekhez.

Ami felnőttkorban csak egy szobor, az gyermekkorban igazi valóság. A pszichodráma technikái ezt a mindig élő, elfeledett gyerekkori valóságot hozzák elő.