Minden pszichodramatista életében bekövetkezik a pillanat, amikor megáll a játék. A protagonista nincs "semmire" bemelegedve, a dramatista kipróbált egy sor vizsgálódást és nem történt katarzis, áttörés, megoldás. Mi ilyenkor a teendő? Hova lehet lépni ilyen lehetetlen helyzetben? Erre a kérdésre ad válaszokat ez a poszt.

Vannak olyan technikák, amelyek minden esetben működnek és jó rámelegedést produkálnak. Két ilyet mutatok meg ebben a szösszenetben.

Belső hangok

Ha a játék megáll, a protagonista produkciójában nincs feszültség, energia, ami vezérelné a szerepcseréket, akkor is a pillanatnyi rámelegedéssel dolgozunk. A dramatista a csoportot kéri meg, hogy belső hangokat adjanak a protagonistának, kihangosítva mindent, amit éreznek. Fontos hangsúlyozni az instrukcióban, hogy érzéseket mondjanak ki, és ne tanácsokat adjanak. A protagonistának mondhatjuk, hogy "hallgasd meg és ha igaznak érzed, mondd ki! Ha másképpen érzed igaznak, akkor változtass rajta és úgy mondd ki! Ha nem igaz, csak dobd el, ne foglalkozz vele!"

(Olyan eset is előfordul, amikor egy helyzet megoldásával dolgozik a protagonista és a dramatista, de nem jön létre semmilyen, a protagonista számára elfogadható, hiteles megoldás. Ekkor a csoportot vonhatja be a vezető a keresésésbe. A csoporttagok egysével kijönnek és a protagonista helyébe lépve csinálnak valamit. A protagonista nézi, amit a többiek tesznek és keresi azt, ami számára járhatónak tűnik. A játék a protagonista visszaállásával folytatódik. Ezt a dramatikus brainstorming technikát modellezésnek hívjuk).

Kapcsolat a belső énnel

Minden esetben értelmezhető a kérdés, hogy hogy is vagyok magammal most.Ha elakad a játék, meg lehet kérdezni a protagonistát: "hogy vagy magaddal ebben a helyzetben?" A választól függően választjuk ki az új szerepet, amit szerepcserében kapcsolhatunk az eddig játszott szerephez. Ez a technika nem tükör, mert nem a reflektív énbe kerül a protagonista, hanem a tükörnél sokkal általánosabb szereprepertoárból választhat. A játékos gyakran egy duplát választ ki, a belső énjét, valakit önmagából, aki megérti és vele van. (Ez a belső kapcsolat nagyon értékes, ha megjelenik a színpadon, ezért érdemes az egész játék során a protagonista mellett tartani.) Ezzel az énrésszel való kapcsolatra szerepcserékkel melegíthetjük a protagonistát, az új szerepben történő interjúval akár tovább is indulhat a játék. Olyan helyzetekben működik ez a technika, amikor valaki izolált, de nem akar senkit közel vonni magához, nincs senkivel összekapcsolva. De akkor is működik, ha valaki épp nagy nyomás alatt van, megtámadja valami és lefagy ebben a helyzetben.

Természetesen eljöhet az a pillanat is, amikor semmi nem működik. Ilyenkor jól jön a daramatistának a reális alázat: tudja, hogy ő csak a daramatista és nem a megváltó.

A jó halál titka a jó ébredés. 
/Retép Sólasza/ 

"Warmup is all" vagyis "A rámelegedés minden" mondta Jacob Loevi Moreno, a pszichodráma alapító atyja. Ez azt jelenti, hogy minden kezdetben benne van a kibontakozás összes minősége, a lehetőségek, a kiépülő kapcsolatok, az elérhető boldogság és szenvedés mértéke, minden ami megtörténhet és ami nem.

A csoportvezetés első két percében eldől, milyen lesz a csoport aznap. Ugyanígy az ébredésünk első pár percében eldől, milyen lesz a mai nap. Érdemes tehát kontrollt szerezni az ébredésünk felett.

Mindenkiben van egy (vagy több) belső hang, amelyik megmondja, hogy amit elért, amilyen, értékes-e vagy értéktelen. Minél gazdagabb belső világgal rendelkezik valaki, annál többféle belső értékelője létezik, minél szegényebb, annál merevebb az értékelés.

Az önértékelés alakulásában döntő szerepet játszik a szülői/nevelői értékelés. Egy ismerősömnek kétéves kislánya gyakorlatilag bármit tehet, a szülők lelkes "Hát nem zseni?!" kiáltásokkal jutalmazzák. Egy másik ismerősöm úgy nőtt fel, hogy gyakorlatilag bármibe kezdett, az apja előbb-utóbb kivette a kezéből az aktuális zeneszerszámot vagy filctollat és megmutatta, hogy is kell csinálni. Az első ügyetlen körrajzolásra vagy zsírkrétás maszatolásra adott szülői válaszok beépülnek a gyerekbe, introjektté vállnak és egy életen át hallatják a hangjukat.

Maroskeresztúri János

A júniusi Vigiliában jelent meg Maroskeresztúri János cikke Kalandvágy erénye* címmel. A cikk egybecseng a morenoi tanítással és az én kedvenc gondolataimmal is. A szerző hívő katolikusként járja be a témát. (Aki ismeri a közeget, tudja, hogy a kaland erényként való értelmezéséhez is bátorság kell.) A posztban mindennek a kezdetéről, az elindulásról lesz szó, ebben az érdekes morális megközelítésben.

Ez a poszt egy konkrét szerep (a bocsánatkérő) körüli kérdéseket és a szerep fejlesztéséhez adott konkrét ötleteket tartalmazza. Ajánlom azoknak, akiknek nehezükre esik bocsánatot kérni.

Nem tudsz bocsánatot kérni? Nem csodálkozom. Ha bocsánatot kérsz, azt érzed, hogy megalázkodsz, megsemmisülsz. Ezért aztán zavartan pislogsz és a lelkiismeretfurdalásod kompenzálod. A nyilvánvaló bunkóságaid esetén is inkább hallgatsz. Ilyenkor belül a szakadék szélén vagy. Ha bocsánatot kérnél, bele is esnél. Ha a többiek dühösek lesznek vagy elfordulnak tőled mert nem kérsz bocsánatot, akkor viszont apró megkönnyebbülést élsz meg. Csak várni kell, amíg elmúlik a vihar. 

Ez a helyzet - bármelyik oldalról - sokaknak ismerős lehet.  Vagy nem tudnak bocsánatot kérni, vagy egy számukra fontos személy nem tudja megtenni ugyanezt.

Ez a viselkedés annyira kontraproduktív, annyira csökkenti a személy életminőségét, hogy biztosak lehetünk benne, egy ősi védekező mechanizmus túléléséről van szó. A gyerekkorban megélt szituációk és a felnőttkori esetek egyaránt szerepelnek benne.

Leszoktam a cigiről. Hét évig szívtam, tavaly augusztusban letettem. Egy gyógyszer segítségét vettem igénybe. A gyógyszeren kívül még további módszereket is használtam és rengeteg következménnyel néztem szembe. Ez a poszt a leszokás(om) szerepelméleti megközelítését és néhány tanácsot tartalmaz.

Fontos, hogy szerettem cigizni, nagy ivások és baráti beszélgetések, balatonparti slukkok, felszabadult romantikus esték, téli kávéházi elvonulások és kis japán sörözők emléke kapcsolódik a gomolygó füsthöz. A szabadság képe, a kötetlen együttlét rítusa, a világba való beavatottság jelképe - ezek kísérték a tüdőmbe áramló füstöt és az agyamba kötődő nikotint.
Öt évig jól is működött mindez, de utána kezdtek elromlani a dolgok. Rossz ébredések, nehézségek az úszásban és a futásban, furcsa nyomások a mellkasomon: ezek lettek mindennapjaim kísérői. Éreztem, hogy változom belül, már nem bírom és nem is akarom. A sejtjeim pihenésért könyörögtek. Segítségként jött, hogy a párom is azt kérte, szokjam le a cigarettázásról. 

A nyáron elég sokat szívtam, így napi fájdalmak és rossz érzések kísérték a slukkokat. Fájt a gyomrom és a fejem, mérgezetten ébredtem, vagyis jól megágyaztam a szakításnak. Lecsökkentettem az adagot és egy nap elszívtam az utolsó szálat is (és szedtem két hétig a gyógyszert). Nem szóltam senkinek, de nem babonából, hanem azért, hogy ne emeljem magas rangra a leszokást. Azt akartam érezni, hogy természetes és nem kell hozzá különösebb erőfeszítés. Az első időkben sokat segített a tudat, hogy a cigaretta-rohamok kb. 30 másodpercig tartanak. Ennyit kellett valami mással kibírni. Ezzel párhuzamosan eléggé hatékonyan mentalizáltam magam. Minden esetben, amikor megkívántam a füstöt, a legrosszabb testi állapotaimra gondoltam, amit a cigi okozott. Megpróbáltam - eléggé sikeresen - a rossz állapotot a cigeratta vágyához asszociálni. 

Elkezdtem figyelni a sportteljesítményeimet. A leszokás utáni harmadik héten már átúsztam víz alatt a 33 méteres medencét a Szigeten. Előtte ez elképzelhetetlen lett volna, kb. 10 métert bírtam. Tudatos volt bennem, hogy kellenek olyan szerepek, amelyek gyorsan elkezdenek növekedni a leszokás miatt és az elért siker megerősíti az elhatározásomat.

Egyetlen hely van, ahova életünk végéig mindig hazatérhetünk, egyetlen ember van, akivel életünk végéig mindig kapcsolatba kerülhetünk: önmagunk.

Az önmagunkkal kialakított erős kapcsolat, az önmagunkban megteremtett belső világ otthonossága alapvető ahhoz, hogy másokkal is jó kapcsolatba kerülhessünk, és hogy külső helyszíneinken, a fizikai otthonunkban, munkahelyünkön vagy a természetben is otthonosan érezhessük magunkat. Aki önmagán belül otthon van, annak számára a világ is otthonos hely lesz.

Milyen a világod, milyen berendezési tárgyakkal van tele belső lakhelyed? Málladozó, lelakott bútorokkal vannak tele szobáid, dohos családi örökségekkel, vagy szép és izgalmas tárgyakkal vetted körül magad, jól kiválogatva a korábbi generációk néhány értékes hagyatékát?

Barátok vagy ellenségek látogatnak gyakrabban lelked otthonában?

És lakóként ápolod-e belső környezetedet, jól bánsz-e magaddal, szépítgeted-e otthonodat? Te vagy-e a tulajdonos vagy van egy kritikus, elégedetlen, morgós házinénid, aki parancsolgat és borsot tör az orrod alá? Rendelkezel-e önmagaddal, ismered-e lakhelyed minden zugát, szoktál-e takarítgatni a rejtett szögletekben?

És milyenek lelked otthonának falai? Várfalak, melyekre hatalmas létrákon merészkedhet csak fel a bátor ostromló? Vagy széles kapun át jöhetnek a vendégek? Védett-e lakhelyed a veszélyekkel szemben, és nyitott-e a lehetőségekre? Van még helyed, hogy új szárnyakat építs, vagy új emeletet emelj?

Van-e dühöngőd és csendes sarkod? Van-e lehetőséged önmagad otthonában megpihenni? És megengedheted-e magadnak, hogy ebben az otthonban féktelenül jól érezd magad?

Lőrincz Éva, a cikk szerzője

Ahhoz, hogy egyedüllétünk ne magány legyen, hogy ne érezzük ezekben a pillanatokban valakinek vagy valaminek a kínzó hiányát, hogy ne kelljen életünket pótcselekvésekkel és pótszerekkel teletömjük, mindehhez nagy szükségünk van arra, hogy belső világunkat a magunk számára lakhatóvá tegyük. Kitessékeljük a kéretlen vendégeket, a ránk akaszkodó rokonokat, kidobáljuk a fölöslegessé vált kacatokat, és beszerezzük a számunkra szükséges dolgokat. Egy kis renoválás sem árt időnként, sőt olyan is előfordul, hogy házunkat szerkezetileg is meg kell erősítenünk. Ám ha mindezt azzal az izgalommal és lelkesedéssel tesszük, mellyel fiatal házasok vágnak bele otthonuk kialakításába, megérthetjük, hogy legfontosabb dolgunk az életben – jó érzésünk és otthonosságunk megteremtése – örömteli és izgalmas lehetőség.

Otthon önmagamban 3 napos intenzív pszichodráma workshop. 2011. június 10-12.

A csoportkultúra szövedékének formálódása pillanatnyi döntéseken múlhat. Ha nincs erős tradíció vagy erős vezető, akkor apró döntések is meghatározhatják a csoport jövőbeni viselkedését, hangulatát, döntéshozatali mechanizmusait.

Minden csoportot - a pszichodráma csoportoktól az óvodaiakon keresztül a katonaságig - jellemez és meghatároz egy kultúra, a gondolatok és működések egy rendszere. A csoportkultúra a csoportnormákban, a szabályokban ölt testet és mondja meg mindenkinek, hogy mikor cselekszik jól vagy rosszul, mi az értelmes és értelmetlen, mit szabad és mit nem, stb. Például a pszichodráma csoportok kulturájában fontos szabály a csoporttitok. Ez azt írja elő, hogy a csoporttagok a csoportban történteket másnak nem mondhatják el. 

A csoporttitok szabálya rávilágít arra, hogy a szabályok fontos értékeket, értékrendi elemeket közvetítenek - ebben az esetben a csoportbizalom értékét védi ez a szabály. A katonaságnál az elöljárót mindig tiszteletadás illeti meg, ami közvetíti a hierarchiát, a felettesek dominanciáját. Az oviban nem szabad káromkodni. Ez a szabály szocializálja, tanítja a gyerekeket a társadalom egyik fontos közmegegyezésére.

A szabályok úgy működnek, hogy aki betartja őket, az a csoport tagja marad. Aki viszont nem tartja be őket, azt a csoport előbb-utóbb száműzi. Mivel a csoporthoz tartozás óriási érték számunkra, ezért inkább alkalmazkodunk és az előírásoknak megfelelően viselkedünk.

Az irigységet minden ember ismeri. Egyike a hét főbűnnek a katolikus vallás szerint, Bertrand Russel pedig az emberi boldogtalanság egyik legfőbb okának mondta. Az irigység testvére a káröröm: akkor érezzük, ha egy irigyelt (vagy szimplán csak utált) embert kár ér. A káröröm ellentétére (amikor egy másik ember szerencséjének, jól-létének örülünk) jellemzően nincs magyar szó, a buddhisták azonban jól ismerik és nevesítik is, a mudita a harmadik legfontosabb isteni erényt jelöli.

Kant az irigységet ellenállásnak látta: szembesülnünk kellene azzal, hogy az életünket elhomályosítja egy másik embernek a szerencséje, pozíciója, élethelyzete, státusza, előmenetele. Ehelyett inkább a másikat gyűlöljük. Kant rámutat, hogy az egész jelenségnek a mélyén az rejlik, hogy jó-létünket és a létünket általában nem önmagában, hanem mindíg másokkal összehasonlítva tekintjük. Referenciaszemélyeket választunk ki és velük hasonlítjuk össze magunkat.

Vajdics Anikó, a cikk szerzője

Vikár András játékrendezésének egyik kiemelkedő vonása a játékok képi átláthatósága, transzparenciája, és az ahogyan ebben az átláthatóságban megfoghatóvá válnak, szinte fizikailag megtestesülnek az összefüggések, kapcsolatok.

Vikár bevalottan szereti szimultán kezelni a színpadon a protagonista különböző színtereken, különböző idősíkokban, sőt, eltérő valóságsíkokban folyó „jeleneteit”. Sokszor három-négy (de szinte mindig legalább két) jelenet van egyszerre a színpadon. (Talán ezért is nem használ alteregót – három-négy duplázóra is szüksége lenne sokszor.) Ezt a technikát nevezi montírozásnak. A montírozással (Vikár saját megfogalmazása szerint) négy-öt hosszadalmas lépést is meg lehet takarítani.

Mire jó a pszichodráma? - kérdezik szkeptikusan szkeptikus ismerőseim. Mivel ad többet, mint amit egyedül is meg lehet oldani? Önismeretet? Kinek jó az, ha ismerem magam? Akkor majd úgy fogom leüvölteni a csajom fejét, hogy tudom, hogy azért teszem, mert az apám vert? Vagy majd állandóan magamat fogom elemezni és nem fogok egy jót inni vagy b***ni?

Az önismeret passzív szó, nem ragadja meg azt, amitől érdemes lenne energiát feccölni a megszerzésébe. Pedig az önismeret baromi hasznos dolog, az élet alapjaihoz tartozik. Egyszerre tükörbenézés, akció és végtelen folyamat.  

Az egyik óbudai sörözőben iszogattam úgy hat évvel ezelőtt. A szűk helyen egy pillanat hevében összeismerkedtem egy törzsvendéggel, aki így mutatkozott be: "szellemi szörfös vagyok és polihisztor". Elég sokra tartotta magát (hogy úgy mondjam high profile csávó), de ez a bemutatkozás nyilván sokkal többet elárult róla, mintha annyit mond, hogy Tibor vagy Géza vagyok. Nem kis mértékben hatott is rám a dolog. Egy határozott, önbizalommal teli, sikeres arccal találkoztam.

Paradox intenció a neve azon módszernek, amelyet Viktor Frankl, Auschwitzot megjárt osztrák orvos dolgozott ki. A módszer elve nagyon egyszerű. Ha neurotikusan (vagyis alaptalanul, nem valóságosan) félünk valamitől, akkor el kell kezdenünk azt kívánni, amitől félünk. Mégpedig extrovertáltan, kimondva, humorosan, eltúlozva. A kívánság és a félelem semlegesítik egymást. Nem lehet egyszerre rettegni valamitől és ugyanakkor kívánni is. Nem lehet például félni attól, hogy pánikba esem a nagy tömegben, ugyanakkor pedig azzal a szilárd elhatározással belemenni a tömegbe, hogy óriási pánikhangulatot akarok átélni. Ugyanígy - Frankl példájával élve - nem fog elkezdeni izzadni udvarlási helyzetben az a fiatalember, aki elhatározza, hogy legalább egy liter vizet ki fog izzadni.

Szerepelméleti értelemben a következő történik. A sima neurotikus félelem esetén a személy retteg attól, hogy akarata ellenére nagyon fájdalmas szerepekbe kerül. És persze ez elegendő ahhoz, hogy elinduljon az önmagát erősítő pánik. A pániktól félő és a pánikoló szerepek pillanatok alatt betöltik a képet, mert egymást erősítő kapcsolatban vannak.

A paradox intenciót alkalmazva azonban a magát humorral szemlélő és a játékosan tervező szerepek aktiválódnak és színezik a pillanatot. Ezek találkozva a pánikkal, kioltják egymást, mert egymással gátló kapcsolatban vannak. A dolgot az alábbi szerepképlettel fejezhetjük ki:

Viktor Frankl a fóbiák, neurotikus félelmek kezelésekor alkalmazta a paradox intenciót. Persze ennél enyhébb és egyszerűbb esetekben is működik. Erre klasszikus példa a zavar. Ha van olyan helyzet az olvasó életében, amikor zavarba jön, akkor próbálja ki a következőt. Mielőtt a helyzetbe kerül, határozza el, hogy bármi történjék is, el fog pirulni és hebeg-habog egy ideig, egyik lábáról a másikra áll, mintha egy Monthy Python felvételen lenne statiszta. Garantálom: nem fog sikerülni. Vagy legalábbis nem úgy. Mert a kritikus helyzetben nem a zavart és a zavartságtól félő szerepei lesznek (csak) aktívak, hanem a humoros és célratartó szerepei is.

Zavarra fel!

A rendőri túlkapások megfékezéséhez otthon is elvégezhető gyakorlat egy megfelelően megengedő, kommunikatív és empatikus felettes szerv kiépítése vagy megerősítése.

A külső elvárásoknak való megfelelési vágy nagyon sokak életét teszi tönkre vagy legalábbis teszi kellemetlenné.  Az elvárások mindenütt megjelennek az érzések és gondolatok között: jól vagyok-e öltözve, le fognak-e nézni a kopott cipőm miatt, biztosan ciki az angol kiejtésem, megalapozatlan a véleményem, stb. Állandóan néznek, figyelnek és főleg megítélnek. Ezek az érzések aztán egy csomó felesleges tettre sarkallnak. Órákig tartó készülés egy buliba, ahol kiderül, hogy senki nem öltözött ki, izgulás egy olyan vizsga miatt, aminek nincs tétje. Tetejébe pedig összekeveredik, hogy mi az enyém és mi nem. A vágyaimból elvárások lesznek és így megkeserednek. A sok megfelelés végére pedig nem tudom már eldönteni, hogy ki vagyok. Csak kotorászva keresgélek magamban magam után.

Nagyon sok ember szenved a belül hordozott és külsőnek megélt elvárásoktól, amelyek gyökere általában a gyermekkorban található. Pszichodráma játékokban gyakran kerülnek elő olyan helyzetek, amikor egyik vagy másik szülő szisztematikusan óriási terhet rak a játékosra. "Neked mindenben ki kell tűnnöd!" vagy "Ne szomorítsd el rossz jegyekkel anyádat!". Az ilyen üzenetek aztán megragadnak, internalizálódnak (bensővé válnak) és később egy sor más is rájuk rakódik. Kialakul egy belső szerep, a szigorú ellenőrzést gyakorló vizsgáztató, a belső rendőr szerepe. Freud felettes énnek hívta a pszichének ezt a részét. A szerepelmélet szerint ez is egy (vagy több) szerep, amivel az énünk másik részei állandó kapcsolatban vannak (nevezetesen azokat ellenőrzi a rendőr). Általában túlfejlett szerepről van szó, amit nagyon fontos leépíteni. Szélsőséges esetben a felettes én rendőre bezárja a többi részt, magába olvasztja őket.

A történelem során rengeteg szereplehetőség jött létre. Vannak örök szerepek és vannak olyanok is, amelyek keletkeznek és eltűnnek. Egy új szerep kitalálása ugyanolyan innováció, mint egy új műszaki megoldás vagy termék. A szerep stabilitása múlik a társadalmi igényen és a szerep által kielégített egyéni szükségleteken is.

Az emberiség történetében rengeteg szociális szerep alakult ki. A legősibbek között szerepel a király (törzsfőnök), pap (varázsló), katona, művész, földműves, állattenyésztő (és persze a prostituált). A társadalmi munkamegosztás finomodásával ezrével jelentek meg a különböző foglalkozás-szerepek: a jogász, tudós, favágó, varga, cipőfelsőrész-készítő, szabó, vagy olyan extrábbak, mint a temetkezési vállalkozó, mumifikátor vagy bíborkészítő. És persze a fontos szerepekhez kapcsolódó kiegészítő szerepek, mint a hoppmester, sekrestyés, kardkovács, festékkészítő, ekés és nyerges. Sajnos nincs ezzel kapcsolatos feljegyzés, de sokba' fogadnék, hogy a strici szerep megszületése maximum néhány nappal maradt el a legősibb mesterség létrejöttéhez képest.

Könyvtárak vannak tele azzal, hogy a legősibb szerepek milyen módon jöhettek létre. Mindenesetre olyanok ezek, amelyek illeszkednek az emberi kapcsolatokban található leggyakoribb viszonyokhoz és szükségletekhez; az alá- és fölérendeltséghez, az isteni kereséséhez, az agresszióhoz és védekezéshez, a kifejezés vágyához és az élelmiszer megtermelésének szükségletéhez.

A Szerepelméleti sorozat első részében a szerepek témáját jártam körül. Ott a szerep - egyik definíciója szerint - a psziché gondolatokból, érzésekből és akciókból álló egysége. Mélyebbre nem mentem, de most - inspirálva Mérő László, Az elvek csapodár természete című könyve által - a három rész közötti kapcsolatról írok.

A gondolatok belső szerveződéséről az emberiség már nagyon sok tudományos megfigyelést felhalmozott. Az érzelmekkel kapcsolatban azonban a XX. századig kevesebb kutatás folyt - inkább a művészetek közelítenek az emberi léthez az érzelmeket vizsgálva.

Az utóbbi hosszú évszázadban egy sor elmélet és sokféle kategorizáció született az érzelmek magyarázatára és megragadhatóbbá tételére.

Az alábbi, háromdimenziós, Robert Plutchik evolúciós pszichológustól származó modell szerint az alapérzelmek négy ellentétpárt alkotnak. Az ábra középpontjától kifelé haladva gyöngül az érzelmek intenzitása, az adott érzés finomabb verziója jelenik meg. A Plutchik-ábrát azért mutatom be, mert az eleganciája mellett jól mutatja az érzések egész sorát, de az elmélet maga kívül esik a gondolatmenet fősodrán.

Ezen a blogon sokat írtam már a belső gyermekről. Arról, hogy milyen kritikus és kihagyhatatlan mozzanat a kiteljesedett élethez felvenni a kapcsolatot a belső gyermekünkkel. Egy-egy jól sikerült pszichodrámában a felnőtt, mostani én és a belső gyermek közötti kapcsolatfelvétel, kézenfogás, vigasztalás, játék zajlik. Ugyanilyen fontos lehet a belső kamasz. Az így kiépített kapcsolatok egy csatornát teremtenek az én korai élete felé, kitisztítják az energia áramlását a gyermektől a kamaszon át a felnőttig.

Asimovnak van egy novellája, A halhatatlanság halála. Az emberek felfedezik, hogyan lehet az időben előre és vissza utazni és folyamatosan módosítják a múltat és a jövőt, hogy boldogabb mederbe tereljék az emberiséget. Sokat gondolkodtam ezen a novellán, mert rímel az egyik legfontosabb tapasztalatomra a pszichodrámában. Amikor valaki visszamegy a gyermekkorába és ott valami fontos korrekciót végez (például megvédi magát egy romboló agressziótól vagy ráismer arra, hogy mégis szerették őt), akkor ennek a rekonstrukciónak, helyreállításnak óriási hatása van a jelenre. Visszamegy a protagonista a múltba és ott valamit megváltoztat, amivel befolyásolja a jelent. Ez minden időutazó álma és erre mi, emberek, képesek vagyunk.

Én úgy képzelem, hogy van egy halhatatlan részünk, amiben nincsen idő, ahol az emlékeinkben mint jelenvaló dolgokban tudunk utazni, és ha megéljük, meg is tudjuk változtatni a múltat.

Az utazás nem csak visszafelé működik. Elmentem egyszer egy workshopra, ahol a résztvevők feladata az volt, hogy hozzanak egy zenét, amelynek halálukkor kellene szólnia. Mindenkit nagyon megmozgatott ez az időutazás és - szinte kivétel nélkül - mindenki életigenlő, áradó zenét hozott magával. Egy másik workshopon meditációban mentünk előre a halálunkig és néztünk át a túlsó partra. Játékok következtek, amelyekben a protagonisták kijátszották a meditációban megjelent képeket. A legtöbbjüknek meghalt szeretteik jelentek meg a másik oldalon, boldogan és életvidáman. Sokan megélték a velük való találkozást.

Martin Heidegger

Nem csak a belső gyermek, hanem a belső öregember és a meghaló is bennünk él. Ezért használhatjuk az időutazást arra is, hogy felkeressük halálunkat. Martin Heidegger, a XX. század nagy fenomenológusa az autentikus, valódi lét egyik biztosítékának tartotta, hogy önmagában előrefut a haláláig, onnan néz vissza a jelenre, és úgy cselekszik, hogy az összhangban legyen ottani értékeivel. Dramatikusan mondva, Heidegger szerepet cserélt a halála pillanatában lévő önmagával és elmondta mostani önmagának, hogy mi a véleménye arról, amit csinál. Talán kérdéseket is feltett ennek az önmagának és elbeszélgettek.

Ezt bárki megteheti. Sőt, kirakhatja a teljes vonalat: belső gyermek, belső kamasz, belső felnőtt, belső szülő, belső nagyszülő és a belső meghaló. Persze egyes szerepek kimaradnak annál, akinél nincsenek meg a megfelelő életszakaszok, vagy bejönnek más, izgalmas szerepek (pl. egy meghatározó időszak szerepe: a politikai fogoly, a szakember, a szerelmes, stb.). Megtörténhet a drámai pillanat: a belső gyermek odalép a meghaló ágyához és elbeszélgetnek az egész életről!

Minden kedves olvasómnak boldog halhatatlanságot és jó időutazást kívánok!

A boldogság keresése hegymászás. Ki-ki fel akar jutni a legmagasabb csúcsra. Ha már van ott valaki, akkor azt le kell lökni. Ez a rivalizáció. Ha valaki megáll útközben, akkor az a begyepesedés. Ha valaki rájön, hogy sokkal jobb lesz egy kisebb hegyre felmenni, ahová visz felvonó, akkor az a kis- (vagy nagy)polgár.
Aki nem nagyon nézett körül az életben, hanem elindul egy kellemes ösvényen, és akkor is továbbmegy rajta, ha már eltűnt az út és már egy mocsárban cuppog, az bizony eltévedt. Aztán előfordul az is, hogy valaki egy egyméteres dombra mászott fel és úgy megszokta, hogy mindig oda kuporodik, hogy ott ül még akkor is, amikor már az utolsó fűszál is kiveszett onnan. Ez a (domb)függőség.

A boldogságtérképet mindenki hozza otthonról. Erre apu és anyu szépen berajzolták, hogy milyen csúcsok, utak, szakadékok, mocsarak és pihenők vannak, milyen magasak vagy mélyek, szélesek és hosszúak, veszélyesek vagy egyszerűek. Így adódik át az életről szóló mélyebb tudás, vagyis az, hogy mi ad boldogságot és boldogtalanságot. Persze a boldogságot nem méterben, hanem mikrobuddhában mérjük. Jele: μB.

Ahogy a fenti példák mutatják, boldogságértéket helyzetekhez, szerepekhez, utakhoz (és gondolom egy sor más dologhoz rendelhetünk). A pszichodráma, egy sor más hagyománnyal együtt azt tanítja, hogy a legjobb ötlet, ha tudatosan kiterítjük boldogságtérképünket és életünk tapasztalataira és belső megérzésünkre alapozva újrarajzoljuk azt. Ami a szüleinknek csak egy vacak ezres csúcs volt, az számunkra lehet, hogy egy nyolcezres óriás. És ahol ők egy mély szakadékot sejtettek, ott nekünk egy lankás völgy terül el. Ha ezzel megvagyunk, indulhatunk.

A Budapesti Piarista Gimnázium diákközösségében futótűzként terjedt egy sztori, valamikor a '80-as évek végén. Az egyik tanárt valamilyen külsős bevetésről hazafelé mentében leállította egy gyanús alak. Az illető pénzhez szeretett volna jutni és ellentételezésképpen felajánlotta - amúgy nem túlságosan tágas - termékportfóliójának egy darabját. Egy féltéglát. A nevezetes tanár így válaszolt:

- Momentán nincs szükségem féltéglára.

Majd a fáma szerint egy bravúros jobbhoroggal állcsúcson vágta az agresszív lejmolást kereskedelmi tevékenységnek álcázó alakot és lelépett a helyszínről.
Az egész gimnáziumban pörgött a sztori és emlékszem, hogy többször is meghallgattam és újra és újra hatalmasakat röhögtünk, ismételve az ominózus mondatot: Momentán...

A felfogásom nem lassú, de vannak dolgok, amelyekre csak sok év után derül fény az elmémben. Ennél a sztorinál arra, vajon miért volt ennyire ínycsiklandóan mulatságos az a mondat.

A történetnek két szereplője van (leszámítva a téglát). A tanár és a zsivány. A zsivány agresszíven lép fel, a tanár válaszában azonban nem az elvárható félelem vagy ellenagresszió, hanem egy laza elegancia jelenik meg. A nyilvánvalóan megalázó szándékú (féltéglával való) kínálás szituációját használva, válaszával újrakeretezi a történetet, azt egy kereskedelmi helyzetnek állítva be. A pszichodramatikus szenzor pontosan jelzi, hogy a sztori humorosságának oka a tömény spontaneitás. Az agresszív zsivány nem a megijedt nyuszival vagy a dühös ellenféllel, hanem a kifinomult gentlemannel találkozik. (Aztán a sztori végén kijön az oroszlán.)

Moreno szerint a legfontosabb és legkevésbé fejlett képességünk a spontaneitás. Ő maga és követői is nagy hangsúlyt fektettek ezen képesség fejlesztésére. Ami már önmagában is meglepő, hiszen könnyen gondolhatnánk azt, hogy ami spontán, az spontán és kész, nem lehet különböző trükkökkel, strukturákkal fejleszteni.

Zenészek, táncosok, mérnökök és mindenféle egyéb kreatív emberek jól tudják, hogy egy előadás vagy kreatív akció során akkor tudnak igazán felszabadultan és a műfaj engedte keretek között spontánul játszani, alkotni, ha előtte sokat gyakoroltak, elsajátították a mesterség összes fogását és kiépítették a saját stílusukat is. Így gondolok a spontaneitás fejlesztésére is, azzal a trükkel, hogy itt a műfaj egy új válasz létrehozása egy új helyzetben.

Hogyan lehet a spontaneitást fejleszteni? A válasz nyilván az, hogy sokféleképpen. Most egy általam is kipróbált lehetőséget, az improvizációs színházat villantom fel, annak is egy kiváló magyar képviselőjét, a Momentán Társulatot. Sőt, tevékenységükből is egy, az előadásokon és a workshopjaikon használt improvizációs gyakorlatra fókuszálok, ami nagyon hasonlít a gimnáziumi sztori lényegéhez.

A Momentán Társulat, Forrás: Origo.

Egy előadás során (Momentán vs. Momentán) a játékvezető jó előre elkér a nézőktől két tárgyat, amelyet a két csapatra osztott színészek nem látnak. A csapatoknak egymás után három-három perce van, hogy a tárgyat egymástól nagyon eltérő és releváns kontextusokba helyezzék. A legutóbbi Nagy Impró Napon az egyik csapat egy, az egyik oldalán kikapcsolható és szépen szétnyitható sárga uzsonnásdobozt kapott. A játékvezető a sípjába fújt és a csapat két tagja azonnal odarontott a dobozhoz. Addig játszották a jelenetet, amíg a harmadik csapattag nem tapsolt és egy teljesen új kontextust nem kezdett megjeleníteni. A sorozatban az uzsonnásdoboz volt FBI-igazolvány, Nokiás pénzesdoboz, Biblia, aranyrög és szivacs is. Összesen tizenhárom különböző jelenet alakult három perc alatt.

Az előadás után Annával álldogáltunk még egy kicsit az egyik büféasztalnál iszogatva és próbálgattuk a lehetőségeket egy Pepsi-Cola üveggel: gyúródeszka, mikroszkóp, űrhajómakett, virágváza, vibrátor, golfütő,...

Akkor jutott eszembe a gimis sztori, amikor Anna valamilyen termékként akarta rámsózni az üveget:

- Momentán nincs szükségem féltéglára.

A pszichodráma és a szociometria számos olyan alapösszefüggést tárt fel a csoportokkal és az emberek csoportokban történő viselkedésével kapcsolatban, amelyeket jól lehet használni bulik megszervezésekor. Ezek az összefüggések mindig működnek, de azért fontos tudni, hogy a jelen poszt megállapításait mikor lehet leginkább hasznosítani. Nem az orgiasztikus-berugós habpartikról, meghívott zenészekkel feldobott táncestekről, hanem az ismerkedős-haveri, alacsony költségvetésű, kisebb létszámú bulikról lesz szó, amiből amúgy is a legtöbb van. És olyan résztvevőkről, akik legalább valamelyest nyitottak a megszólalásra, az önkifejezés kockázatára (a kizárólag informatikusoknak tartott bulik esetében jobb, ha nem lövünk túlságosan magasra).

Meghalt Popper Péter, a magyar pszichológia nagy ikonja. Az Index nekrológ egy tanácsot idéz tőle. Ehhez csatlakozom a magam stílusával. Nem szabad az élményeket nem megélni. Visszarettenni az elől, ami most van és egy boldog jövő reményében odébbállni. Sok ilyen kis lépés összeadódik egy nagy egésszé, és elvész valami fontos. Sokszor nem is vagyunk ezekért felelősek, de mégis hozzánk tartoznak.

Szeretek (stílusosan) udvarolni a környezetemben lévő nőknek. A huszas éveimben jöttem rá ennek a szépségére. Az eleinte bukdácsolva induló kísérleteim kapcsán vettem észre, hogy van a nők között olyan, aki elmosolyodik, befogadja a bókokat és vissza is küldi az érzést. És van olyan is, aki nem tud mit kezdeni vele, feszeng vagy zavarba jön. Ez is szépen visszajön. Az utóbbi csoportnak mintha kimaradt volna az, hogy elhihessék szépek, szexik, jó nők.

Kimaradhat egy meleg, elfogadó vagy kreatív közösségi élményszakasz, a művészetben vagy a politikában, gazdasági ügyekben való alapvető tájékozottság megszerzése vagy egy átbulizott év is. Hiányozhat egy promiszkuus, szexuálisan fűtött időszak és egy, a ruházkodásra, lakásra, a saját ízlés kibontakoztatására irányuló tartós erőfeszítés is. Elmaradhat egy sportos időszak vagy az egészségünkkel való foglalatoskodás kiépítése is.

A meg nem lépett lépések összeadódnak és a kiteljesedés helyett ilyen szunnyadó szerep-embriók és tompa vagy kínzó hiányok maradnak. Az élet beszűkül és erre a szűk térre kell bezsúfolódnia a következő életszakasz élményeinek. Persze nem minden hiány pótolható egy tanfolyamra való beiratkozással. A korai gyermekkorban létrejött hiányoknak sokkal erősebb hatásuk van, mint a későbbieknek. Ezeket sokszor nem úgy éljük meg, mint amiről tehetünk. Nem vagyunk felelősek értük, de mégis hozzánk tartoznak. Az ősbizalom sérülése, szeretethiány, a kreativitás visszanyesegetése, a saját akarathoz való jog elnyomása ilyenek. Felnőve egy erős, szerető párkapcsolat, egy hosszú pszichoterápiás szakasz és sok-sok munka segítségével lehet pótolni ezeket.

A témának vannak társadalmi aspektusai is. Ma a 11-es buszon utaztam, meleg volt és nagyon fülledt levegő. Az emberek rosszul lettek, valaki majdnem elájult. Az ablakokat nem lehetett kinyitni, a légkondi pedig nem ment. Egy nő - leszállván a buszról - gorombán be is szólt a vezetőnek, hogy "mi a francnak nem indítja be a légkondit, azt akarja, hogy megfulladjanak az emberek?". Az indulat helyes levezetésének a módja a támadás - jól ismert krédó.  Nekünk itt Magyarországon nincs meg a világos tapasztalatunk arról, hogy az emberek zöme jót akar, nem fog megtámadni és érdemes párbeszédet folytatni, mert a másik is nyitott a megegyezésre. A társadalmi léptékű bizalom hosszú szakaszai kimaradtak a történelmünkből és ez a hiány hatalmas gátja a normális politikai és hétköznapi alkuknak és kooperációnak.

A pszichodrámában (szerepelméletben) az ilyen szunnyadó élet-magokat embrionális szerepeknek hívjuk. Nagy szenvedést, kínzó hiányérzést okozhatnak. Különösen akkor, ha megérinti őket valamilyen helyzet, esemény. Aki fiatal korában arról ábrándozott, hogy gitározni fog és fellép valahol és belül tényleg gitáros, azt nem fogja nyugton hagyni a dolog. Annyi vágyenergia halmozódik fel ebben a kis szerepben, aminek alkotásba kellene fordulnia, hogy állandó nyomást gyakorol a belső környezetre. Emberünk elmegy egy pubba és ott meglátja a fellépő zenészben azt, akinek neki kellene lennie. Belül mocorog vagy forrong a saját gitárosa és neki döntést kell hoznia. "A rohadt életbe, baszki holnap beiratkozom valami gitársuliba!" vagy "Á, az ilyesmiből nem lesz úgyse semmi, öreg vagyok ehhez!". A döntés mindenképpen megszületik.

Úgy gondolok az ezoterikus körökben és sok pszicho-ember által is a boldogság kulcsának tartott fejlődésre, mint egy utazásra, ami egyre közelebb visz önmagamhoz. Ebben az perspektívában a megélésre, megszületésre váró szerep-embriók a legjobb támaszaim. Ebben a félévben a zseniális Momentán társulat improvizációs gyakorlataira járok. Amikor először olvastam róluk, azonnal éreztem, hogy ez nekem szól. Nem is az információk ragadtak meg, inkább a dolog szaga volt csábító. Nem tévedtem, érzem, ahogy a bátor improvizatőr szerepe növekszik bennem hétről-hétre.

Mindenkinek javaslom az embrionális szerepek kutatását és bátor átélését, gyakorlását. Ha nem marad ki az élmény, ami szembe akar jönni, akkor felépül egy belső világ. Összekapcsolódik a többivel, ezáltal erősebb szövet, erősebb személyiség jön létre.

A napot egy ideje - egy barátom javaslatára - azzal fejezem be, hogy felsorolok három olyan dolgot, amiért aznap hálás voltam. Gyakorlatilag bármilyen pocsék is volt a nap, a dolog működik és elégedetten alszom el. Még a zaklatott időszakokban is megnyugtat, amikor valami nagyon fontos dolgon kattog az agyam.

Ez az apró trükk egy hatalmas vállakozás része, amivel mindenki próbálkozik nap mint nap. A projekt neve: a rámelegedés irányítása. Vagyis önmagunk hangolása valamilyen irányba. Mondok egy pár példát.

Az egyik ilyen eszköz a mantra. Mindannyiunk fejében futkosnak automatikus negatív gondolatok. Tipikus képviselőik az "erre nem vagyok képes", az "ezt nem érdemlem meg" vagy a "nekem lehet csak ilyen pechem". Ezek negatív mantrák. Befogadásuk és a velük való azonosulás rámelegít a balek, a mindent feladó vesztes, a gyakorló lúzer szerepekre. A pozitív mantrák ezzel ellentétes hatásúak. "Ez egy klassz nap, jó dolgok fognak érni", "jól csinálom és ha hibázok, abból is tanulok" vagy "jó, hogy jön ez a kis konfliktus, legalább megint tisztázni fogunk valami fontosat".
A mantrák eredetileg szent célokat szolgálnak. Feladatuk, hogy összekössék a mantrázót az istenivel, dramatikusabban fogalmazva a bennünk élő isteni szerepekkel. De összeköthetnek az önmagunkat gyengéden vagy határozottan szerető, vagy a kreatív részeinkkel is. Ez az összekapcsolás persze negatív értékelést tartalmazó szerepeinkkel is működik (ahogy például az automatikus negatív gondolatoknál). Mindenesetre, gondolatainkkal képesek vagyunk tudatosan befolyásolni, hogy milyen élményeink lesznek. A segítségükkel összeköthetjük magunkat olyan belső valóságainkkal, amelyek pozitívan alakítják élményeinket.

Egy másik eset a vizsgadrukk kezelése. A a jól képzett versenyző a vizsga reggelén már nem veszi elő a tananyagot, amit amúgy is csak szorongva lapozgatna, minden oldalon megtalálva az "ezt sem tudom" pontot. Ehelyett olyan dolgokat csinál, amik a legnagyobb lelki nyugalmat fejezik ki. Korán kel és a vizsga előtt még beül egy kávézóba, megveszi kedvenc újságját és komótosan megiszogatja a kávéját. Így a berezelt vizsgázó helyett a magabiztos, laza kommunikátor lép be a vizsgaterembe.

Vagyis a rámelegedésünket a viselkedésünkkel is tudjuk befolyásolni. Ilyen az is, ha például virágot vagy ajándékot adok a páromnak (kitakarítok!). Jólesően izgulok, hogy hogyan fogadja majd, de amikor látom a hálás szemeit, biztos, hogy jobban szeretem, mint azelőtt.

Harmadik példám a mediáció. A mediációt azért találták ki, hogy a vitában álló felek peren kívül oldják meg a konfliktusukat. A mediációs folyamatban általában van egy mozzanat, amikor az egyik fél elmondja a problémáját, míg a másik csak hallgatja és figyel. Neki az a feladata, hogy a végén minél pontosabban visszaadja azt, amit hallott. Ezután persze fordítva is lezajlik ugyanez. Ezzel a technikával a hallgató félnek muszáj kilépnie az igazságáért harcoló és elkeseredett védekező szerepekből, és ki kell próbálnia magát a másikat megértő és sokkal több empátiát igénylő szerepben. Ez a szerepcserének egy enyhe formája. Nagyon konstruktív szerepbe rakja a feleket és mindketten úgy érzik, hogy meghallgatták őket. Csökken a félelem a lenyomhatóságtól, jó esetben elmúlik a háborús veszély és létrejön a kompromisszum.

A párommal saját konfliktusaink feloldásában is szoktuk használni a szerepcserét. Amikor felforrósodik a hangulat, szerepet cserélünk (ehhez kell némi önfegyelem) és a másik szerepébe és helyébe lépve összefoglaljuk, hogy mit mondott. Sőt, hozzá is tesszük azt, amit megérzünk a másik helyében, de ő még nem mondott ki. Rendkívül jó ereményeink vannak a dologban, a konfliktusok egy része az első szerepcserénél megoldódik.

Szinte minden reggel úgy fejezem be a zuhanyzást, hogy hidegre tekerem a csapot. Néhány másodperc múlva már nem kómásan áramlok, kitisztulnak az érzékeim és belecsapok a napba. Ha úszni vagy futni is elmegyek, pezseg az egész napom.

A lehetőségek száma végtelen. Érdemes kísérletezni!